Sarah Connor életét a 84-es események óta egy borzalmas  jövő biztos tudásának súlya nyomja. Az ember által esztelenül hajtott technológiai fejlődésből kinőtt Skynet, az öntudatára ébredt, leginkább harcászati technológiákban, high-tech vadászgépekben, masszív lánctalpasokban és lézerfegyverekkel felszerelt, szinte elpusztíthatatlan robotokban manifesztálódó túlfejlett mesterséges intelligencia a közeli jövőben az emberiség elleni hatalomátvételre és komplett fajirtásra tör. Sarah azonban nemcsak ezt tudta meg Kyle Reesetől, az első részben a védelmére szegődő, jövőből érkezett katonától, hanem azt is, hogy az emberiség túlélésének egyetlen reménye ő, nem sokára megszülető gyermeke, John Connor ugyanis az emberi ellenállás vezére és a gépforradalom leverésének kulcsfigurája lesz.

A Terminator és a Terminator 2 cselekménye között tizenpár év a különbség. Hogy ez idő alatt Sarah mivel foglalkozott, arra a folytatásban az addigra tinédzserkorba érett Johntól kapunk utalásokat. Persze nem nagy kérdés ez tulajdonképpen, mert ugyan ki mivel töltené az idejét, ha tudná, hogy a néhány éven belül bekövetkező nukleáris holokausztot követően, az azt átvészelő emberek és robotok között zajló gyilkos háborúban a még totyogós gyermekéé a vezérszerep? Na ugye. Így van ezzel Sarah is, minden szabad gondolatával, minden percében igyekszik felkészíteni a fiút a rá váró feladatra és kinevelni belőle azt a hadvezért, akivé elkerülhetetlenül válnia kell, mert ha esetleg kudarcot vall, azzal az emberi faj létezését teszi kockára.

James Cameronról nem véletlenül szokás mondani, hogy a folytatások mestere. Annyiféleképpen lehetett volna tovább szőni a Terminator történetét, de ő megtalálta a legalkalmasabb módját a folytatásnak. Azt is szokás mondani, hogy a Terminator 2 – Az ítélet napja amolyan hollywoodi nagytestvére a még B-filmes gyökerekkel rendelkező, horrorba hajló, kisköltségvetésű első résznek, de mégis, az ismerős üldözés-narratíva olyan szinten van felfrissítve az aprónak tűnő, de baromi fontos részleteiben, hogy az szinte teljesen újszerűnek hat. Pusztán az, hogy rést hagyott a két film cselekménye között, már önmagában alkalmat adott Cameronnak arra, hogy a korábban megismert karaktereket lényegében teljesen újraalkossa, mindezt azonban úgy, hogy a karakterek már lefektetett alapjait mindvégig tiszteletben tartotta, fejlődésüket szigorúan logikus és épp ettől hiteles módon valósította meg. Így válhatott az első rész védelemre szoruló, hétköznapi pincérnőjéből szikár, eltökélt katona (aki ezen masszívan maszkulin vonásai ellenére is végig megmarad a gyermekét védő őserőnek, aki a felelősség súlya alatt időnként azért, ha csak pillanatokra is, össze-összeroppan), az egykori, ikonikussá vált főgonoszból, a megállíthatatlan gyilkológépből pedig főállású védelmező, az emberi lét egy-egy számára érthetetlen aspektusára felfigyelő és rákérdező apafigura („Miért sírtok?” – kérdezi egy ponton a könnyező Johntól, de az sem világos számára, miért ne lehetne a milliárdnyi emberegyedből egyet-egyet, ha a szükség úgy hozza, hidegvérrel lemészárolni).

A film amúgy cselekményét és felépítését tekintve meglehetősen egyszerű: megismerjük a jó terminatort, majd megismerjük a rossz terminatort, megtudjuk, hol tart történetében Sarah, megtudjuk hol tart John, mindezt követően pedig a forgatókönyv gyorsan egymásnak is ereszti a szemben álló feleket. Az első részből átemelt üldözés-narratíva annyiban bonyolódik, hogy a jók célja ezúttan nem csak a puszta túlélés, a folyton a nyomukban loholó T-1000-estől való menekülés, sőt, elsődlegesen nem erről szól a fáma: Sarah és John a melléjük kirendelt terminator segítségével a még meg nem valósult Skynetet próbálják megsemmisíteni, gyökereinél kigyomlálni azt a téridő-kontinuumból. Mégis, Cameron nagy kunsztja az egyszerű felépítmény mögött majdhogy nem észbontó, akkora teljesítmény, hogy az a filmet nézve már-már fel sem tűnik, mert a cselekmény olyan könnyed, magától értetődő természetességgel pereg, mintha előre lefektetett sínen húzná egy tévedhetetlen precízitással megalkotott automata gépezet. A tempó, az akció, az események tétjének érzékeltetése, a mögöttes emberi dráma és mindezek aránya olyan tökéletes ebben a nagyjából 130 percben, hogy epét tudnék hányni, amikor valaki a mai látványfilmek ostoba többségét a blockbuster címkével mentegeti. A Terminator második része az egyik legkikezdhetetlenebb példája annak, hogy nem, nem kell, hogy egy blockbuster, egy amúgy látványos, akció-narratívára felhúzott százmilliós filmmonstrum feltétlenül ostoba, unalmas és kongóan üres legyen. 1991-ben Cameron képes volt arra, hogy egy amúgy éjsötét víziót, melynek komor, fenyegető hangulata súlyosan üli meg az egész filmet, úgy injekciózzon be empátiával, emberséggel és reménnyel, hogy a történet tétjét, a tudta nélkül a pusztulás küszöbén egyensúlyozó emberiség tragédiáját közben fikarcnyit nem csorbította. Schwarzenegger gépfigurája érzelemmel egyáltalán nem, maximum tisztán racionális megértéssel képes viszonyulni mindenhez, ami őt körbeveszi, és míg az ebben a helyzetben rejlő fekete humort a film parádésan ki is aknázza, az atomrobbanásban hamufeketére égett, a lökéshullám erejétől pernyeként szétrepülő emberáldozatok, a csontokról egy az egyben lerobbanó lángoló hús képei ettől még ugyanúgy kísértenek.

A Terminator, mint jelenség persze elsősorban a technikai fejlődés lehetséges veszélyeire való felhívás leghíresebb filmes manifesztációja, közben azonban hibátlanul szállítja a témához kapcsolódó erkölcsi vetületeket is. Sarah dilemmájára például, hogy ha a mérleg serpenyőiben egyetlen ember élete mérettetik meg a sok milliárd másik ember életével szemben, akkor vajon merre dől a mérleg, vajon szentesíti-e a cél az eszközt, a terminator-filmek híréhez képest (mi szerint ezek azért jó filmek, mert kurva jól kinéző robotok harcolnak bennük emberekkel és dirr-durr, bimm-bamm, robbanás, pukk, gyaaaa…!!!) meglepően humánus választ ad Cameron és ez a hozzáállás ráadásul az egész filmre jellemző és levetíthető. Lehet, hogy a T2 végeredményben a valaha készült legjobb akciófilmek egyike (mert az), de ha kicsit is odafigyelve nézi az ember és túlteszi magát a bombasztikusan hatásos effektek, a kikezdhetetlen tempóban és koreorgráfiával megkomponált akciójelenetek valóban lehengerlő hatásán, akkor látszik csak igazán, mennyire okos, jól átgondolt film is ez. És akkor a T1000-esről (minden idők egyik legjobb gonoszáról, akit robot-gonoszok közül talán csak az első rész főgonosza előz meg), Arnold deadpan egysorosairól és arról a ravasz, pofátlan húzásról, hogy a technikai fejlődést kritizáló sztoriban a John Connor számára kiutalt védelmezőt egy technikailag lényegesen fejlettebb szupergép igyekszik megállítani, szóval hogy minderről eddig még egyetlen szót nem írtam. Hibátlan film, mindig erre jutok, akárhányszor megnézem.