Taylor Sheridan történeteiben a helyszínnek, úgy tűnik, mindig főszerep jut. Nem úgy megy az, hogy a sztori játszódik A országban, B városban, X helyen, de ennyi erővel tulajdonképp játszódhatna bárhol máshol is, mert a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Míg más esetben a helyszín puszta fizikai közeg, az események majdnem-mindegy-is díszlete, addig Sheridan esetében bizonyos értelemben a helyszín az maga a sztori. A Sicario mexikói, gyilkos kartellvilága, a Hell or High Water gazdasági apátiában lassan döglődő délvidéke, vagy legújabban a Wind River rideg, hólepte tája börtön a történetek szereplőinek, kíméletlen, legyőzhetetlen főellenség, mely olyan mélyen ívódik az ott élőkbe, hogy direkt módon, egy az egyben határozza meg a sorsukat. A Wind River (Sheridan ezúttal már nem bízta másra az adaptáció feladatát, maga rendezett filmet saját forgatókönyvéből) esetében ez a közeg Wyoming egyik különösen szegény indiánrezervátuma, ahol a Jeremy Renner által játszott vadász, Cory egy 18 éves lány hóba fagyott, véres tetemére bukkan. A lány Cory néhány évvel korábban, hasonlóan rejtélyes és brutális körülmények közt elhunyt lányának legjobb barátnője volt, ezért is áll kötélnek egyből, amikor az ügy megoldására a körzetbe küldött újonc FBI-ügynök, Jane, arra kéri, segítsen felgöngyölíteni a nyomokat és megtalálni a lány gyilkosát.

Aki ismeri az iró-rendező valamelyik munkáját az előző kettőből, az nagyjából el tudja képzelni, milyen tempóban és hangnemben bomlik ki a fenti sztori. A cselekmény végig egyenes vonalú, szikár, jó párbeszédekkel és személyes tragédiákkal sűrűn tűzdelt bő másfél órában csorog előre. Lassú a film és nyomozós thriller létére olyannyira meglepetések nélküli, hogy szinte az lepi meg az embert, mennyire nincs egyetlen unalmas pillanata sem. Sheridan bizonyára érzi, itt nincs szükség olyasfajta látványos truvájokra, mint amik a műfaj klasszikusabb jellegű who-done-itjait általában érdekessé teszik. A Wind Riverben - hiába, hogy a nyomozós szál tölti meg a cselekmény velejét - még véletlenül sem a gyilkos személye a lényeg, sokkal inkább a már-már mitikus főgonoszi magasságokba emelkedő fagyos hegyvidék gyilkos közönye, meg az ormok között, süppedős szomorúságukból kirángathatatlanul tengődő alakok és az őket körülölelő, örök melankóliába fagyott hangulat. Sheridan férfias karakterdráma köre próbál meg vaskos mood-piecet kerekíteni, és olyannyira sikerrel jár, hogy nekem mondjuk sikerült is a film végét csendben megkönnyezni.

Wind Riverben felvonulnak a passzív agresszív kvázi-elfogadás különféle mintái. A rezervátum beszorult lakói között akadnak reményvesztett, sorsukba a tájtól eltanult közönnyel belenyugvó alakok, ön és közveszélyes, tanulatlan vidéki bunkók és azt összeszorított ajkakkal, férfiasan viselők: mind a rendszer, a helyzet, vagy a múlt súlyát nyögik és mindezt szinte csak úgy mellékesen, mert a cselekmény nem nagyon oldalog félre, fókuszát végig a gyilkosságon és a nyomozáson tartja. A helyiek szinte kivétel nélkül vidéki távolságtartással és mogorva pillantásokkal fogadják a Vegasból átvezényelt fiatal fruskát, aki FBI ügynök létére olyan elveszettnek tűnik, hogy még a hidegre sem készült fel, úgy kell őt felruházni. Ők, a helyiek persze pontosan tudják, errefelé mennyit ér egy emberi élet. Talán pont ettől olyan morózusak. Amikor Sheridan egy remekül megválasztott pillanatban, egy zseniális érzékkel a cselekménybe integrált húzással megmutatja, mi áll a rejtély, a bűnügy hátterében, hogy mennyire piti az az ügy, amit Jane és Cory megoldani próbálnak, azt egyesek talán csalódásként élhetik meg. Lehet, hogy egyesek többet, valami fineszesebbet várnak a történettől, de Sheridan láthatóan pontosan tudja, hogy csak ezzel, egy ilyen érthetetlen, ostoba és egyszerűségében megrázó feloldással érheti el a kívánt hatást.

Aztán következik egy hirtelen tempóváltással levezényelt véres, könyörtelen leszámolás, majd szépen, lassan visszahalkul a tempó, hogy a korábbi, vánszorgó melankóliában búcsúzzunk el a szereplőktől és vonjuk meg az alig, vagy talán egyáltalán nem létező tanulságokat. Én például egyrészt azt, hogy Jeremy Rennert eddig igazságtalanul negligáltam. Ahogy hol szavakkal (igazság szerint néhol kissé túl is írt szavakkal), hol meg némán, egy-egy lánya fényképe előtt elkapott fájdalmas pillantással birkózik az örökké legyűrhetetlen gyásszal, abban tulajdonképp ez az egész film, az egész történet cakkumpakk benne van. Férfifilm ez a javából. Fájdalom, gyász, tűrés, embertelen, értelmetlen halál, mindez benne van. És mégis... itt-ott, egy-egy pillanatra szép is tud lenni. Fájdalmasan szép, de akkor is, szép. Ezt a kettőt ilyen flottul, izgalmasan, átélhetően összehozni bizony nagy dolog.