A Szárnyas fejvadász most bemutatott folytatásának apropóján sokan porolják le a műfaji klasszikussá érett első részt és sokan konstatálják - életükben először, vagy sokadszorra -, hogy nem értik mire fel a nagy felhajtás a film körül. A cselekménye vékonyka, a karakterei gyengék, a tempó cserébe lassú, a film unalmas, üres szépelgés, egy amolyan szent tehén, melynek kánonba való beemelése egyetemes sznobériát feltételező totális eltévelyedés. A Szárnyas fejvadász mindig megosztó film lesz, ahogy megosztó minden olyan film, ami nem a történetmondás hagyományos eszközeit veti be a hatás eléréséért. Ridley Scott egészen unikális sci-fi noirja némiképp más nyelvet beszél, és noha a vele szemben leggyakrabban megfogalmazott vádak nagy része egész egyszerűen hamis (ezekről mindjárt), az tény, hogy a vele azonosított gondolatokat az audiovizuális úton megteremtett légkör legalább olyan erősen implikálja, mint az irodalmi értelemben vett történeti narratíva. Más művészi platformokon régóta elfogadott a nemlineáris, nem racionális úton történő művészi megközelítés, a film azonban máig úgy él a közember fejében, mint szükségszerűen legelsősorban történet -és cselekményalapú médium. Nem az.

Ráadásul - csak hogy mindjárt rá is térjek az említett hamis vádakra – még csak nem is igaz, hogy a Szárnyas fejvadásznak nincsen cselekménye. Hogy elsősorban világa, közege van, hogy legfontosabb számára a precízen felmutatott, rideg jövőképe, az meglehet, de – detektív noir hagyományaihoz híven – cselekményt is épít ebben a közegben és noha azt lassan, néhol hézagosan, szokatlanul kevés direkt magyarázattal fejti fel, attól még kétségkívül, van. Az alaphelyzet a következő: az emberiség 2019-re a genetika és robotika eszközeivel bármely elő organizmus biomechanikus mását képes előállítani, hogy az így létrehozott másolatokat aztán házi vagy haszonállatként, a tökéletes emberi másolatokat, az úgynevezett replikánsokat pedig irodai alkalmazottként, de főleg távoli bolygók hódítóiként és harci eszközként használjon fel. Távoli bolygók kolonizációjára azért lehet szükség, mert 2019-re a világ túlzsúfolt, élhetetlen hellyé változott. Az egyetlen nagy, kiterjedt kínai negyedként megjelenő füstös Los Angelesben folyton szakad az eső és mintha állandó lenne az éjszaka. Fényt leginkább csak a rikító neonfénnyel villódzó, nem ritkán falhossznyi hirdetőtáblák okádnak az utcaszintre, a magasba nyúló épületmonstrumok pedig tüskeként merednek a füstgomolyból összeálló mesterséges felhőzet fölébe. Itt kap megbízást Deckard, a címbéli fejvadász, akinek a feladata, hogy egy távoli kolóniáról a földre visszaszökött négy veszélyes replikánst felkutasson és semlegesítsen. Innentől a film neo-noir köntösbe bújtatott krimiként halad tovább, míg majd a stáblista lepörgése alatt, után, a néző fejében szinte észrevétlen átcsap a létezés, az emberség nagy kérdéseit implikáló filozófiai értekezésbe.

Ridley Scottnak ezt az egészen különleges, a rendezői életműben is példa nélkülinek tekinthető munkáját azért tartják sokan nehéz filmnek, mert komoly elvárásokkal viszonyul a nézőjéhez. Türelmet kér tőle, aktív figyelmet és közreműködést. Jómagam háromszor láttam eddig, mindháromszor a rendező által jóváhagyott, Final Cut néven elterjedt végső változatot. Első alkalommal imádtam. Vitt magával a tempó, berántott a sötét, rideg hangulat, a retinámba és a lelkembe égett Zhora halálának gyönyörű képsorokban megvalósított jelenete, amiben fél percbe sűrítve jelenik meg mindaz a fájdalmas ellentmondás, amiről az egész film tulajdonképp szól, és feszült izgalomban tartott a finálé, melyben Deckard végtelen kiszolgáltatottságban kerül szembe az állati ösztönökben kifakadó, fizikálisan mindenben az ember felett álló, érzéseiben viszont mindenben emberi Roy Battyvel. Másodszor untam és csalódott voltam. Harmadszor megint imádtam. A Szárnyas fejvadász esetében a nézői élmény masszívan függ a befogadó aktuális állapotától. Képesnek kell lenni lelassulni a tempójához, megállni, nagyot szippantani a masszívan gomolygó atmoszférából, hagyni magad vezetni a film amúgy konzekvensen átgondolt, sallangokat teljesen nélkülöző cselekménye által.

A lassan csordogáló események amúgy különféle feloldhatatlan merengéseknek ágyaznak meg. Minek tekintjük a replikánsokat? A filmben ábrázolt technológiai fejlettségi szinten egyáltalán mitől másabbak, mint az ember? Ha éreznek, emlékeznek, félnek és vágynak, joggal különböztetjük, emeljük-e el magunkat tőlük és mészároljuk azon egyedeiket, akiknek vezérelve ugyanazokban a kérdésekben gyökeredzik, amiket mi is nap mint nap felteszünk magunknak? Ha nekünk meg lenne a lehetőségünk arra, hogy felkeressük és számon kérjük teremtőinket mindazért, amit a létezésben igazságtalanságnak élünk meg, hogy halandóságunk kérdésével szembesíthessük őket, mi vajon nem próbálnánk-e élni ezzel a lehetőséggel bármi áron? A replikánsoknak megadatik ez a lehetőség, és ha élnek is vele, akkor már csak az a kérdés, ki a rossz fiú ebben a történetben, van-e egyáltalán egyértelműen felmutatható gonosza a Szárnyas fejvadásznak? A filmmel kapcsolatos másik nagy, közkeletű tévedés is - mi szerint nincsenek karakterei és rideg, elidegenült közegének nincsen drámája – megdől legkésőbb az esőben térdeplő, haláltusáját vívó Roy Batty zárómonológját hallva. Az emberség jellemzőit tökéletes szinten közvetítő programsorok és áramkörök a teremtő számára váratlan és még fel nem ismert módon valódi lélekké állnak össze, a Szárnyas fejvadász pedig olyan ihletett műalkotássá érik, mely páratlan és magában áll a teremtésben.