Harvey Weinstein, híres-neves producer, hollywoodi filmmogul, jelentős függetlenfilmes nemzedékek egykori felfedezője, patrónusa, édesatyja egyre inkább úgy fest, hogy nőket abuzál, molesztál, sőt ezen a ponton már nem lepne meg, ha kiderülne, erőszakol is. Bár lehetne, mégsem erről akarok írni, mert ami a témát illetően nem, vagy alig kap valódi figyelmet, az a szakma és a nyilvánosság mindezen vádakra adott reakciója. Az események egyik érdekes faktorát a filmesek egyéni nyilatkozatai, nem egyszer muszájnak, elvárást teljesítő, letudandó feladatnak tetsző hivatalos elhatárolódásai adják, engem azonban ennél is jobban érdekel most az egész hacacáré másik vetülete, Hollywood kollektív reakciója. A Weinstein cége által tető alá hozott filmek premierje csúszik, miközben az is világos, hogy az idei fesztiválkörben semmi esélye nem lesz annak a mozinak, ami akár csak érintőlegesen is kapcsolatba hozható fent nevezett emberünkkel. Weinsten pénze hirtelen, egyszer csak bűzlik. Oscar-kampányba pénzt pumpálnia a Weinstein Companynek hóttra felesleges. Ha lehúzzák zsíros dollárjaikat a budin, kábé ugyanazt a hatást érik el.

Hasonló, elhíresült példa. Nate Parker Egy nemzet születése című filmjét tavaly Cannesban még a tenyerén hordozta a szakma és a kritika, az #OscarSoWhite utáni év Oscarjának legfőbb várományosaként ünnepelve azt. Amikor pár hónappal később előástak Parker múltjából egy erőszakolási ügyet, az Egy nemzet születését – tehát kockáról-kockára ugyanazt a filmet, amit tavasszal még a remekműveknek kijáró diccsel öveztek - hallgatólagos megegyezéssel olyan mélyre ásták el, hogy azóta nyilvános körökben a címét sem ejtette ki élő ember.

Nem szeretném, hogy bárki félreértse a címet. Harvey Weinstein valószínűleg még véletlenül sem zseni. Weinstein nem alkotó, hanem ügyes pénzember. Üzletember, aki történetesen alkotói közegben mozog. Az ő esete, de akár azt mondom, Nate Parkeré is, a közvélemény szempontjából egyszerű eset. Ha időben napvilágra kerülnek egy ilyen miféle alaknak a viselt dolgai, akkor világos a mechanika. Az illetőt, mint nemkívánt fogást, kitolják az asztal szélére, kicsapják, mint út szélére a taknyot és kész, az ügy le van rendezve, akta zárható, mehet is egyből a süllyesztőbe. A macera ott kezdődik, ha valakiből klasszikust csinálnak és csak később, már szent tehénként érik őt az ilyen-olyan, jogos vagy alaptalan vádak. Ilyenkor hangzik el rendszerint az ezen esetekre foganatosított hazug tételmondat: az alkotást az alkotótól külön KELL választani.

Az alkotást az alkotótól külön kell választani: ezt a mondást azért találták ki, hogy ha egy potenciális szemétláda ne adj isten remekművet találna alkotni, akkor azt a remekművet mindenféle bűntudat nélkül lehessen szeretni. Arra való, hogy mindenki jó előre elháríthassa magától annak lehetőségét, hogy az alkotást magasztalva összekenje magát az alkotó viselt dolgaival. Hogy nehogy meglegyintse a pedofília vádjának szele, miközben az új woodyallen-filmet dicséri, esetleg a nemi erőszak támogatójának kiáltsák ki, ha jót mer mondani Polanskiról, vagy antiszemitának, ha kiáll Mel Gibson új filmje mellett. Azért kell, hogy ha Woody Allenről végérvényesen bizonyítást nyer majd a pedofília bűne, akkor ne kelljen szemétre hányni az Annie Hall DVD-ket, hanem el lehessen mondani: de hát én csak a filmjeit kedvelem és nem a Woodyt. Leegyszerűsítés, ami kivonja a képletből az emberi jellem végtelen komplexitását, gyáva, ráadásul bizonyos kontextusban még képmutató is. A világ – sajnos - még mindig nem úgy működik, hogy a jók a szépek, a csúnyák meg a rosszak. Nem úgy, hogy aki aljas, rosszindulatú… vagy, hogy témánkhoz inkább illő példákat hozzak, pedofil, erőszaktevő, alkoholista vagy kábítószerfüggő, hűtlen, asszonyverő, antiszemita, az ne lehetne mindemellett kiváló művész, az önkifejezés mestere, vagy – ritkább esetben – zseni. Emberi minőségében, értékrendjében megkérdőjelezhető, de mégis csak: zseni.

Sosem tudtam pontosan definiálni a művészetet. Amikor rájöttem, hogy nem tudom, akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogyan lehetne legalább, jobb híján, arra a különbségre rámutatni, ami művészet és nem-művészet között megmutatkozik, hogy mi az, amitől az egyik azzá válik, amivé a másik – hiába, hogy esetleg profin megcsinált munka – nem. A válasz amúgy zavarba ejtően egyszerű, ha meggondolom, milyen sokáig nem jutott eszembe: az alkotást művészetté az alkotás mögött álló alkotó teszi. Mindig. Művészetről akkor beszélünk, ha érzékelhető a mű hátterében egy alkotói akarat, egy olyan szigorúan személyhez kötött drive, ami az egész alkotás folyamatát hajtja. Akkor jön létre, ha az alkotóban addig érik, izzik egy érzelem vagy gondolat, míg már kiömlik a feje búbján, túlcsordul rajta, neki viszont megvan hozzá a képessége, hogy egy edényben felfogja. Ez az edény, ez a túlcsordult esszenciához formált egyszeri és megismételhetetlen tartó lesz a műalkotás, amit az alkotó személyéről aztán sosem lehet már leválasztani. Nem kell félni egyszerre elismerni az alkotó emberi gyarlóságait és azt, hogy mindezen hibák, gyengeségek ellenére, vagy éppen belőlük következően mégis csak őtőle, az ő gondolataiból, nézőpontjainak összességéből, érzelemvilágából, egyszóval belőle származik az, ami amúgy esetenként megindítóan zseniális is lehet.