A Mission: Impossible franchisezal a második rész kapcsán találkoztam először. Tizenhárom éves voltam és imádtam. Szégyentelen excentrikusággal előadott, a realitás és logika határait nem ismerő akcióorgia, ami tudott mindent, amit egy tizenhárom éves szemében egy nagy nyári filmnek tudnia kell.
Az első részt aztán nem sokkal később, már otthon, a tévé előtt ülve pótoltam be. Feszült várakozás, csüngés az összes spoton, szüleimtől kikönyörgött, üres videókazi bekészítve, távirányító a kézben. Mondanom se kell, két órával később akkora volt a csalódottságom, hogy azt önmagam előtt is alig tudtam leplezni. Sikerült azért persze, mert hát a gyermeki lelkesedés töretlen és erősen tart akár a tényekkel szemben is, de mélyen magamban, az önbecsapás függönyén túl éreztem, hogy egy-két jobban sikerült akciót leszámítva az MI első része komplikált, követhetetlen és unalmas volt számomra, egyáltalán nem az, amire a nem sokkal azelőtti mozis élményeim alapján számítottam. Ma már persze látom, hogy Tom Cruise ’96-os presztízsproduktuma egész egyszerűen túl kacifántos, túl ambiciózus egy gyereknek, de legalábbis túlságosan kifinomult ahhoz, hogy azt tizenhárom évvel a háta mögött bárki értékelni tudja. A filmnek külön érdekessége, hogy míg komplikált, árulással, átveréssel, megtévesztéssel, paranoiával teli történetében egyértelműen a hardcore kémfilmek hagyományaihoz húz, addig az események közepébe egy olyan karaktert pottyant, aki minden tekintetben, ízig-vérig akcióhős, aki problémáit erővel és akrobatikával oldja meg. Valószínűleg ez a kettősség az, ami gyerekként is – a negatív első benyomás ellenére – újra meg újra visszaterelt a filmhez, mert hiába nem értettem és hiába untam néha, azt az egy-két odabaszós pillanatot mindig ugyanolyan lelkesedéssel vártam.
Ethan Hunt az IMF (= Impossible Mission Force) nevű szupertitkos CIA szerv egyik szupercsapatának központi alakja. Őket hívják, ha egy ügy már a CIA számára is túl kényes, ha a hivatalos irányvonalakat még csak-csak tartó ügynökségi működéshez képest is extra titoktartást, netán a kormányszerv elveinek sajátos átértelmezését követeli meg. A film elején vállalt küldetés egy olyan ügynöklistával kapcsolatos, mely tartalmazza a CIA Európában feladatot teljesítő ügynökeinek nevét és kódját. Ennek feketepiacon való értékesítését kell megakadályoznia Huntnak és csapatának, ám az már nagyjából fél óra játékidő után kiderül, hogy a küldetés megtévesztés volt, aminek hátterében újabb meg újabb megtévesztések állnak, és amelyek megoldásához újabb megtévesztések során keresztül vezet majd az út.
A Mission: Impossible cselekménye valahogy oly módon van megcsavarva, hogy a néző hajlamos legyen azt magában a kelleténél még tovább bonyolítani. A történetnek alapeleme a megtévesztés, amit a forgatókönyv odáig visz, hogy a filmben néha az is megtévesztés áldozata, aki épp megtéveszt másokat, vagy hogy oda is csapdát, cselt hazudik valaki, ahol pedig nincs semmi ilyesmi és épp ez adja a trükköt magát, ami eredményre vezet. Közel sem megfejthetetlenre kódolt rejtély az MI első része, pusztán csak okosabb, átgondoltabb a vártnál, de első megtekintés közben bizony könnyen veszíti el a fonalat az ember az átverések és álnevek rengetegében. A film komoly fegyverténye és műfajtársaihoz képesti sokoldalúságának egyik fő bizonyítéka éppen az, hogy ettől függetlenül is meg tud maradni nagyszerű szórakozásnak.
Úgy hírlik, hogy Brian De Palma épp kommersz sikerre vágyott, amikor becsücsült a film rendezői székébe, de attól még, hogy nagyköltségvetésből dolgozott és egy klasszikus hollywoodi szupersztár nyilvánvalóan imázs formáló darabjához asszisztált, csöppet sem engedett a minőségből és a rá jellemző, pattanásig feszített suspense-technikát hibátlanul alkalmazta a film kevés, de annál emlékezetesebb akciójelenetében, különösen abban a védjegyszerű szekvenciában, ami azóta is leginkább azonosítja a szériát:
Cruise a CIA egyik hightech védelmi technológiával felszerelt termében lóg le a plafonról egy kötélen és arcával pár centire a padlótól kapálózva próbálja megtartani egyensúlyát, hogy nehogy a nyomásérzékelő padlózat (vagy épp a szuper érzékeny hő és zajfigyelő rendszer) észlelje a jelenlétét. Parádésan megrendezett, átkozottul feszült jelenet, aminek szupertitkos, rafinált és akrobatikus elemekre egyaránt feltétlenül építő jellegében tökéletesen jelenik meg az esszenciális MI-recept. Míg egy bond-filmben a titkosügynökösdi valójában csak formaság, felszíni álca, ami alig is takarja a narratív mechanikákban összeálló ízig-vérig akciófilmet (és ehhez a vonulathoz húz majd az MI sorozat második és harmadik része is), addig a Mission: Impossible De Palma által jegyzett első mozis fejezetében a cselekmény szintjén is megvan az a trükk és rafináltság, amit megkíván a kémfilmes formula, miközben főhősét és setpiece-eit tekintve akciófilmként sem adja alább a szintet, és konkrétan minden ilyen irányú megmozdulásában valami maradandót, emlékezeteset hoz létre.
