Alig múlt még május, hogy is lenne hát még késő a tavalyi év számomra legemlékezetesebb filmélményeit listába gyűjteni? Mivel sorrendet felállítani a következő darabok között aligha tudnék, a felsorolás rendje marad ábécérendbeli.

THE FLORIDA PROJECT
(Sean Baker)

A The Florida Project sokáig szenvtelen szocio. Nem sajnálkozik, nem rajzol meredek drámai ívet, csak megmutat. Helyszíne egy nyers közeg épp az intézményesült jókedv (Disneyland) eldugott, gazos hátsókertjében, ahol lecsúszott, magukra hagyott, iskolázatlan proletár páriák tengetik egyformán semmire sem való hétköznapjaikat, melyeket a lakbérért és a betevő falatért való reménytelen, végtelennek tetsző küzdelem tölt ki. Van közöttük olyan, aki betokozódik az éttermi melók güris mókuskerekébe, míg mások ügyeskedve, lopva-csalva, saját méltóságukat sem nézve aljasodnak mélyebbre és még mélyebbre. A film fókuszában azonban nem ők, hanem a környéken cseperedő kissrácok és kislányok állnak, meg az az érzés, hogy nekik mindez – a nyomor, a kilátástalanság - mennyire, de mennyire mindegy. Ők játszótérnek, terepnek látják a szüleiket fojtogató körülményeket és vidám, gördülő kacajjal a torkukon, zabolátlan természeti erőként dúlják fel nap mint nap az életteret, egyszerűen mert a gyerekek már csak ilyenek. Lassan, napok töredékes jeleneteiből épülget a film, néha olyan érzést keltve, mintha nem is állna előre megírt, megszerkesztett forgatókönyv a látottak mögött, mintha a cselekmény nem volna más, mint esetleges improvizációk szoros füzére. Aztán, épp amikor kezdene unalmassá válni a film távolságtartó stílusa, egyszer csak felível a dráma, beérik a szereplőkkel addig eltöltött idő és busásan kifizetődik a nézői türelem. Az end credithez érve már én is együtt szipogtam a kislánnyal, aki, mint kiderült, mégiscsak sokkal többet ért a körülötte zajló eseményekből, mint amennyit abból addig megmutatott. Sean Baker (az iPhone-nal forgatott Tangerinenel ismertté váló Sean Baker) filmje nehéz néznivaló, de túlságosan őszinte és valóságos ahhoz, hogy negligálni lehessen.

MOTHER!
(Darren Aronofsky)

A mother! nem az a fajta film, ami után ránt egyet a vállán az ember és unottan megy tovább a dolgára. Inkább az a fajta, ami után megáll, fal felé fordulva a sötétben lefekszik és hagyja, hogy átjárja az élmény, hogy megüljön benne a film és az általa felkavart gondolat. Darren Aronofsky számos értelmezésnek teret engedő parafrázisfilmje (hogy mit parafrazeál, az az igazi kérdés benne) olyan, mint egy durva csömörreakció. Nem kér magának sem megértést, sem szimpátiát, egyet akar csak, de azt mindenféleképpen, felszínre köpni mindazt, ami a mélyben tehetetlenségben és haragban fortyog. Vászonra lázálmodott pokoli őrület lett a vége, egyben az év leghatásosabb, legzsigeribb filmélménye, ami pont olyan erővel bassza tarkón nézőjét, amilyet amúgy a Rekviem egy álomért, A forrás, vagy A fekete hattyú csöppet sem visszafogott rendezőjétől várna az ember.

PHANTOM THREAD
(Paul Thomas Anderson)

A Fantomszálban az a különösen érdekes, hogy bár küllemét és cselekményszövését tekintve a klasszikus filmkészítés iskolájának hódol, lassan csordogáló narratívában, irdatlan filmes magasminőségen életre hívott képeken, tévedhetetlen stílusérzékkel mesél, de amit mesél, az – formájának klasszicista tökéletességével látszólag szöges ellentétben – egy kliséket kerülő, provokatív és némi perverziótól sem mentes, élő, igazi és átkozottul érdekes szerelmes sztori. Paul Thomas Anderson alkotói világában mintha egy a szakmájának technikai vetületével kapcsolatban minden trükköt betéve ismerő, száz éves tapasztalattal bíró öreg mester mívessége keveredne egy zabolátlan fiatalember fantáziájával. A kontroll –és egomániás Woodcock és múzsája, Alma személyében két nem akármilyen kaliber feszül egymásnak a filmben. Kettejük kapcsolatát vizsgálva a Fantomszál két rettentő érdekes karaktertanulmányt is felmutat, miközben azt vizsgálja, milyen különös, bizarr formái is lehetnek a vágynak, az egymásra utaltságnak és hogy egy kapcsolaton belül hogyan hatnak és egészítik ki egymást az egymás közötti hatalmi mechanikák.

SPLIT
(M. Night Shyamalan)

Sokan mondják, hogy a kezdeti sikerei után amúgy tök jogosan elmarasztalt, meghurcolt, körbe röhögött M. Night Shyamalan sok szempontból vissza-a-gyökerekhez típusú filmet forgatott a Splittel, de ezen sokaságnak legtöbb szempontból nincs igaza, mert író-rendezőnk már eggyel korábbi, The Visit című munkájával visszatért majd’ mindenhez, ami rá jellemző. Egyetlen szignifikáns aspektusból viszont tényleg a Split tekinthető a nagy comebacknek, jelesül hogy sok sanyarú év után ez Shyamalan első olyan szakmai sikere, ami a közönségtől is jelentős pénzt tudott begyűjteni. A cselekmény középpontjában egy több személyiségre bomlott elme áll, kinek személyét és így vele együtt a filmet mindvégig körbelengi egy leheletnyi misztikum, amit aztán a finálé oly módon ken el, ahogy azt egyáltalán nem vártam. Van itt shyamalani fordulat dögivel, de hosszú idő után most először érezni azt, hogy nem a farok csóválja a kutyát, kvázi nem az utolsóperces fordulat kedvéért létező majdnemfelesleg a film nagyobbik része, hanem van a film, a cselekmény, amiből aztán szervesen és a történet drámáját erősítendő következik az egyik fordulat, a film univerzumát kibővítendő pedig a másik. A feszültség működik, a cselekmény húz a vég felé, a fordulat odabasz, a színészi jelenlét átkozottul helyén van (és ez itt fontos, mert amúgy valahol színészfilm ez a javából, minden McAvoy-on áll vagy bukik) és minden szkepszisemet figyelembe véve is őszintén azt kell mondjam, hogy bassza meg, várom a folytatást. Tényleg, még akkor is, ha félő, hogy Shyamalan azt már megint elszúrja majd.

STAR WARS: THE LAST JEDI
(Rian Johnson)

Én először isten bizony szerettem J. J. Abrams Ébredő erejét. Az első felét már a moziban is untam, igen, de a végére belelkesedtem és megbocsájtottam a filmnek megannyi gyökérségét, azonban amikor most Az utolsó jedi(k) előtt újranéztem, akkor meg már elejétől a legvégéig, teljes egészében untam. Gyengus az a mozi, egy-két erős kezdeményezésétől eltekintve (ilyen mondjuk Kylo Ren önmagával vívódó figurája) fantáziátlan és koncepció nélküli, telis-tele érdektelen karakterekkel és a film egészébe nem elég ügyesen integrált fan serviceszel. E miatt szinte alig is érdekelt ez a The Last Jedi, aztán amikor a bemutatót követően felütöttem az internetet és láttam, olvastam, tapasztaltam azt az jóvilág-méretű, példátlan hisztit, amit egynémely nekikeseredett fanboy csoportok indítottak a film, a Disney és a rendező Rian Johnson ellen, akkor már biztosan tudtam, hogy itt bizony minél előbb moziba kell ülni megszemlélni a botrányt, az erőszakot, azt a szégyenteljes seggbepenetrációt, amit ezen az eleddig csodás becsben tartott starwars-univerzumon e galád pénzemberek elkövetni merészeltek. Aztán beültem és a film kábé levitte a fejem. Mert egyrészt: nincs itt semmi botrány, kérem, a hiszti – mint oly sokszor és amúgy per definíció – teljesen alaptalan. Az utolsó jedi(k) nem tipor két lábbal az imádott mitológia termőtestén, nem szarik a szentély közepébe, pusztán csak (legtöbbször) logikusan továbbgondolja az eddigi részekben látottakat-hallottakat és gyönyörűséges, könnyfakasztóan katartikus lezárást kanyarít a sorozat ikonikus főszereplőjének. Johnson, ez a galád ember, végre valóban érdekessé, emberivé tette az új karaktereket, a Star Wars létezése óta elsőemberként valóban emlékezetes, jó humort csepegtetett a történetbe, a só-bolygón játszódó, gyönyörű képekkel operáló fináléval a franchise egyik legemlékezetesebb jelenetét szállította és úgy általában akkora tisztelettel kezelte ezt az egész, nagyra fújt hóbelevancot (ez lenne a Star Wars, úgy általában), amekkorával azt csak lehet. Erre mit kap cserébe? Faszkorbácsot. Hiába, ez van, ha blockbuster-iparosok helyett egy valódi filmkészítő nyúl hozzá egy tömegtársadalomban a tömegek által imádott, istenített, magasztalt entitáshoz. Részemről csak annyit mondhatok, hogy míg említett hangoskodók a gyalázattól, én a gyönyörűségtől ejtettem könnyeket és életemben először még azon is elgondolkodtam, hogy talán egyszer még a végén én is starwars-rajongó leszek. Persze nem biztos, ha belegondolok, hogy a harmadik részre jön is már vissza a nép embere, Abrams, hogy valószínűsíthetően nagy rőffel visszakormányozza a szériát a biztos középszer  előre kivájt kerékágyába.

THREE BILLBOARDS OUTSIDE EBBING, MISSOURI
(Martin McDonagh)

A Három óriásplakátot előítéletektől eltelve fogsz leülni megnézni. Ez mindenképpen igaz rád, ha a Három óriásplakát… nem az első tíz film egyike, amit életedben látsz. Leülsz, elkezded, nézed… és az első tíz percet követően már kialakult véleménnyel bírsz arról, kik a jók és kik a rosszak ebben a történetben, gondolatban felrajzolod a cselekményívet, akaratlanul vizionálod a lezárást, és úgy egyáltalán, pontosan tudni véled, milyen filmet is fogsz itt látni. A Három óriásplakát… azért zseniális, mert pont arra teszi fel a teljes cselekményét, hogy ezeket a veled érkezett elképzeléseidet, prekoncepcióidat sorra felülírja és megmutassa azt, hogy egy helyzet sosem fekete-fehér, hogy a legtöbb történetben nincsenek jók és nincsenek rosszak, csak okok és okozatok, helyzetek és következmények és belőlük születő, gyakorta felfejthetetlen szempontrendszerek. A filmben egy anya gyászolja lányát, akit megerőszakoltak, felgyújtottak, meggyilkoltak. Azt követjük végig, ahogy az anya tehetetlen fájdalmában olyasmit tesz, ami ha nem is igazságos, de minden pillanatban megérthető és átélhető. A téma komolyságához képest zseniális teljesítmény, hogy a film hangneme amúgy a maga groteszk módján vicces. Martin McDonagh – díjnyertes drámaíró – bitang erős a hangnem-keverésben, nála most sem egymást gyengítve, hanem egymást erősítve fér meg a humor és a dráma, így lesz ez a legújabb filmje átkozottul fontos kiállás a kétbites világképek és az előgyártott véleménycsomagok ellen.

WIND RIVER
(Taylor Sheridan)

A Wind River az eddig forgatókönyvíróként ismert és elismert (nagggyon és ráadásul jogosan elismert) Taylor Sheridan első író-rendezői munkája, ami bár távolról kriminek látszik, valójában sokkal inkább könyörtelen dráma, ami a gyász témáját dolgozza fel. Embertelen a közeg, ahol játszódik (Sheridan munkáiban mindig az), a hófödte, jeges természet rideg közönnyel szedi áldozatait, a benne, rajta rabként élő emberek embertelensége azonban néha ezen is túltesz. Az általam eddig nem túl sokra tartott Jeremy Renner az év egyik legjobb alakítását nyújtja ebben a filmben, de például az év egyik legjobb akciójelenetét is itt érdemes keresni ebben az intim hangulatú, csöndes, nyomasztó, de őszinte és megható férfifilmben.