Az elég szorosan Charlie Brooker nevéhez köthető Black Mirror című antológiasorozat alapmechanikája nagyjából úgy néz ki, hogy Brooker minden részben fog egy már ma is létező, ilyen-olyan mértékben technikai alapokban gyökeredző témát/problémát, majd elképzeli, hogy az némi idő elteltével hová futhat ki, mivé fajulhat. Tulajdonképp Brooker a Black Mirrorban azt vizsgálja, elemzi, tapogatja körbe, hogy mi, emberek vajon miképp és hányféleképpen tehetjük az életünket még egy fokkal rémesebbé, világunkat még egy picit élhetetlenebbé a technikai fejlődés által. Kicsit olyan, mintha a terminator-filmek fenyegetését áthelyezték volna a 21. század kontextusába, majd számtalan formába és hangulatba dolgozták volna bele újra, meg újra.
A Black Mirror epizódjai, ahogy az minden hozzá hasonló antológia-sorozat esetében szinte elkerülhetetlen, változó színvonalúak, az viszont közös bennük, hogy a mélyükben izzó alapgondolat minden esetben remek. Ezt az alapgondolatot aztán nem minden alkalommal sikerül hozzá méltón erős cselekményben kibontani, de amikor igen, akkor nem ritkán valóságos mini-remekek öltenek testet. Az eddig négy évadot megélt sorozat egyenetlenségeit figyelembe véve biztos vagyok abban, hogy van a Black Mirrornál jobb a sorozatok aktuális mezőnyében, de ugyanilyen biztosan állítom azt is, hogy nincs nála fontosabb.
Következőkben a sorozat négy évadnyi anyagából válogattam össze a számomra legkedvesebb, szerintem leghatásosabb epizódokat, egyszersmind azokat, amik a jövőnkre vonatkozóan a legborzongatóbb víziókkal riogatnak és amelyeknek tematikus alapjai sajnos mindig kétségbeejtően ismerősek és maiak.
THE NATIONAL ANTHEM (Season 1, Episode 1)
Volt már olyan, hogy karambol mellett hajtottál el és öntudatlan ösztönlénnyé degradálódva bámultad a felgyűlt roncsokat, hogy aztán tizenöt perccel később hazaérve hüledezve, a legapróbb részletekre is kitérve meséld el szeretteidnek, hogy miféle borzalmat is láttál? És olyan volt már, hogy a tévében láthattad, ahogy országod miniszterelnöke – egy zsaroló feltételeit teljesítve – élő adásban kénytelen seggbe baszni egy disznót? Nem, ilyenben még biztos nem volt részed. De ha lehetne… akkor megnéznéd? Tudnád-e vajon David Attenborough valamelyik gyönyörű, feltáró természetfilmjét, vagy a Szomszédok századik ismétlését nézni, vagy egyszerűen kikapcsolni a tévét, miközben két csatornával arrébb egy prominens személy életének legmegalázóbb, leggyötrelmesebb pillanatait szállítanák házhoz? A Black Mirror legelső epizódja nem kevesebbet állít, mint hogy a ma modern emberének legmagasabb, legáltalánosabb érdeklődése nem a sport, nem az olimpia, de még csak nem is az országos választások eredményeinek ismertetése, hanem a mások szégyene, megaláztatása felett ült káröröm. A tömegek végtelen sötétsége és barbarizmusa nyilvánul meg a The National Anthem című részben, mely amúgy pont egy atipikus epizód a sorozat történetében (lévén kevésbé épít a technológia elfajzásaira), de attól még nem lesz kevésbé kényelmetlen végignézni.
THE WALDO MOMENT (Season 2, Episode 3)
A The Waldo Moment közege megint csak a politika, Angliában választás közeleg, amire a média troll-szakosztálya is rácsavarodik. Egy animált karakter a maga prosztó keresetlenségével, altesti poénok garmadájával és úgy általában véve példátlan igénytelenséggel narrálja a közélet eseményeit, népszerűsége viszont oly meredeken ível felfelé, hogy végül nemcsak elindul a választásokon, hanem még szavazatokat is kap. A The Waldo Moment tanúsága szerint az értelmes beszédnek nincs esélye az érvénytelennel szemben akkor, ha az érvénytelent a tömegek számára tetsző habitussal és kellő alpárisággal adják elő. A 21. században már nem az érveknek, nem a tényeknek van döntő szerepe, hanem a nem túl magas intellektuális és erkölcsi nívón lévő tömeglélekre való minél precízebb ráhangoltságnak. Nincs már messze az a pillanat, amikor a tartalom helyét végképp átveszi a forma, ráadásul annak is egy nem túlságosan szofisztikált, de kellően és nagy tömegben azonosulható változata.
SAN JUNIPERO (Season 3, Episode 4)
A San Juniperot sokan tartják a Black Mirror első igazán pozitív kicsengésű epizódjának és látom is miért, de ami engem illet, nehezen tudnék azonosulni ezzel az érzéssel. Az epizód soundtrackjében hangsúlyos elem Belinda Carlisle Heaven is a Place on Earth-e, nem véletlenül. A San Junipero ugyanis arról szól, hogy keresztény istenünk 20. század környékén végbevitt végső elpusztításának mérföldkövétől számítva néhány száz év alatt az ember a Földre importálta a mennyei királyságot. Az emberiséget mindig is foglalkoztatta az örök élet kérdése, a San Junipero pedig megadja a kérdésre a jelenleg legvalószínűbbnek tetsző választ és legkivihetőbbnek tűnő megoldást. A test már elfárad, elfogy, letészi a lantot, sötét koporsóban pihen, de a tudat rideg, fémszürke szerverszobákban, digitálisan cikázó egyesek és nullák formájában tölti végtelen, tét nélküli nyaralását. Örök boldogságban, elvileg, a lehetőség számomra valamiért mégis inkább hidegrázós borzalom. Mindehhez a zenei főtémát egyébként Clint Mansell szerezte, és azt kell mondjam, olyan is.
WHITE CHRISTMAS (Christmas special a második és hamadik évad közötti résben)
A White Christmas számos témába belekap bő hetven perces játékideje alatt. Fő témája csak lassan, fokozatosan csúcsosodik ki, a játékidő harmada is eltelik talán, mire világossá válik, hogy leginkább az emberrel teljesen megegyező, gondoló, érző, szerető és félő digitális mások felé való erkölcsi felelősség kérdésével foglalkozik, és e tárgykörben az emberiség magatartását illetően igen pesszimista végkövetkeztetésre jut. Az epizód a Teremtő és a Teremtett viszonyán keresztül méri meg az ember kollektív moráljának aktuális szintjét, azt vizsgálja, fel tudjuk-e mérni a teremtés aktusával kéz a kézben járó felelősségünket, vagy az alkotásban is csak saját végtelen önzésünk és konformizmusunk kielégítésének újabb eszközét látjuk. Elárulom, a vizsgálat során az epizód utóbbinak megállapítására jut. A White Christmas az empátia-mentesített technicizmus rémét festi fel drámai erővel és még annak csábító lehetőségével is kecsegtet, hogy a facebook-blokkolás opcióját előbb-utóbb húsvér emberekre is kiterjeszthetjük. Az jutott még eszembe, hogy mennyire képtelenség az, hogy az ebben a részben főszerepet játszó Jon Hamm még nem univerzális szupersztár. Mind az alkata, mind tehetsége erre predesztinálná, úgyhogy valaki adjon neki kurva jó szerepet tentpole filmben.
NOSEDIVE (Season 3, Episode 1)
A Nosedive világában átkozottul meghatározó a social media. Olyannyira, hogy az egymással természetesen mindig kedves, egymásra folyton mosolygó polgárok mindennapjainak alapvető része az, hogy egy telefonos alkalmazással pontozzák (fel, vagy le) egymást, az így róluk kialakult pontszámok azonban nemcsak a digitális világban mérvadóak, de egyenesen a húsvér valóságban betöltött társadalmi státuszukat határozzák meg. A Nosedive világában mindenki felhasználó, mindenki a telefonján él, mindenki a profiljáért él, ez az apró tényező pedig hihetetlen hatásfokkal lúgozza ki az emberi viszonyokból az összes őszinteséget. A social media durva túltolásával olyan jövőt teremtettünk, amiben minden hamis, minden máz, minden gesztus kiszámított, tucatszor elpróbált, mindenki számára nyilvánvaló hátsó szándékokkal terhelt és míg a mimikriért jutalom, befolyás, tisztelet és a legkülönfélébb kedvezmények járnak, addig a nagy ritkán, meggondolatlanságból, csupán véletlenül elejtett, vagy hirtelen felindulásból kifakadt őszinteséget kőkemény megtorlás követi. A hősnő lecsúszása valójában felszabadulás, aminek örülni viszont a Nosedive-ot nézve egyetlen pillanatig sem lesz gusztusa senkinek.
HATED IN THE NATION (Season 3, Episode 6)
A harmadik évad játékfilm hosszúságú fináléja gyakorlatilag változtatás nélkül, úgy ahogy van moziba küldhető lenne, gond nélkül állná a sarat a műsoron lévő filmek nagy százalékával. Ebben a rejtélyes ökológiai katasztrófa után játszódó történetben robotizált, AI-vel felszerelt méhkasok irányítása felett veszi át a kontrolt egy sötétbe burkolózó gyilkos, aki az internet aktuálisan leggyűlöltebb alakjait teszi meg tevékenysége célpontjaiul. A szép lassan kibontakozó thriller, az egy darabig klasszikus whodoneit-nak tetsző sztori aztán természetesen csak eszköznek bizonyul valami sokkal nyugtalanítóbb igazság és kortünet feltárásához. A twitter-szerű alkalmazásban hashtag-ek mögött megnyilvánuló gyűlölködés és az egymás ellen irányuló virtuálbarbarizmus kényelmes tétnélküliségének helyébe egyszer csak következmények lépnek, az ebben a részben ábrázolt jelenségek pedig nagyjában-egészében tekinthetők a jelenleg a #meetoo-kampányban tetőző digitálborzalmak kényelmetlenül pontos jóslataként és metaforájaként. A finálé felismerése mellbevágó, de a vele kapcsolatban érzett ellenszenv helyébe valahogy… valahogy bassza meg, és ezt elismerni fáj, de akkor is, az ellenszenv helyébe az igazságosság érzése kerül. A bűntények hátterében munkáló gyilkos leckét nyújt át, aminek megfontolásával talán az utolsó pillanatban mégis megmenthető a civilizációnk.
FIFTEEN MILLION MERITS (Season 1, Episode 2)
A Fifteen Million Merits disztópiája olyan világ, ahol az emberek nap nap után virtuális pénzekért tekernek szobabiciklihez hasonló szereken bármi magyarázat és értelem nélkül, az így megkeresett virtuális javakat pedig virtuális szemétre, különféle alávalóbbnál alávalóbb médiatermékekre verhetik el. A reklámok eluralta, tökéletesen elidegenedett és értelmét vesztett valóságban a legjobb opció, ha az avatarod képét bámulod naphosszat, ahogy teker, teker bele a végtelen nagy semmibe, az így megszerzett pénzed pedig az időről-időre eléd ugró, falhossznyi tereken terpeszkedő reklámspotok átugrására költöd. A rutinszerű bénultságból, ebből a kietlen semmiből kifelé egyetlen út vezet, ha valahogyan (kellően aljadék viselkedéssel, vagy valamelyik, a jelentkezőket húspépként feldolgozó tehetségkutatóban való fellépéssel) magadra vonod a tudatlan, tompult tömeg figyelmét és lájkokban megnyilvánuló szeretetük hullámain hajózva küzdöd magad ki az ismeretlenség homályából: csatornát (pornót, főzőset, zenés tehetségkutatósat, bármit, ami kellően alávaló) indítasz, hogy te is hozzáadj valamit a tömegszórakoztatás posványos szarvizéhez. A Fifteen Million Merits legkeményebb gyomrosát a befejezéssel szállítja, amikor nyilvánvalóvá teszi azt, hogy a gépezet nem csak a hírnév utáni vágyat, az esetleges művészi ambíciót, de még a kétségbeesett, forradalmi szellemű őszinteséget is saját javára fordítja, brandesíti, tartalmat gyárt belőle, elzárva ezzel a valóság felé vezető legutolsó lehetséges kijáratot is.
