Dom Cobb (játssza Leonardo DiCarprio) és csapata mesterségesen kreált álomvilágok álcáját használva hatol be alanyainak tudatába, hogy onnan kilopja azok féltve őrzött és általában dollármilliókat érő titkait. A technológia alapjait nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a Tervező felhúz egy virtuális valóságot, ami később az álom – és a bűntény – színhelyéül szolgál majd. Ebbe a virtualitásba lép be aztán alvás közben az Álmodó, aki saját tudatának vagy tudattalanjának kivetüléseivel egészíti ki, tölti fel az álmot. Az álomba egy meglehetősen egyszerű, bőröndbe zárt szerkezet segítségével mások is bevonhatók, akik az Álmodóhoz hasonlóan szintén tovább alakítják az álmot, noha ez a terv szempontjából nem kívánatos, az extrakció során (így hívják az alany elméjéből akarata nélkül és tudtán kívül történő információ nyerést) ugyanis minden a tervezettség és a kiszámíthatóság, mert a csalást a váratlan körülmények legapróbbika is azonnal leleplezheti. A behatoló rendelkezésére álló trükkök tárháza szinte végtelen: az álomszintek például a végtelenségig mélyíthetőek azzal, ha az álomban szereplők valamelyikének álmába hatolunk be, majd az eggyel lentebbi álomszinten álmodók valamelyikének álmába, és így tovább a végtelenségig, míg el nem veszünk az örök alvás kényelmes birodalmában, ami egyébként azért is könnyen elképzelhető, mert az egyre mélyebb álomszinteken egymáshoz képest az idő is egyre lassabban telik. A tervben galibát legkönnyebben a tudattalan okozhat, az elfojtásból felszivárgó nemkívánatos elemek ugyanis dühöngő őrültként dúlják szét a gondosan felépített álomteret. És ahogy ezt így leírtam, abból simán következtethetnél arra, hogy az Eredet egy sci-fi… elárulom, nem az.

Christopher Nolan Eredet című filmje akciófilm, ami olyan szofisztikáltsággal hengerel le, mint egy kibaszott gyorsvonat. Tényleg, ülsz előtte a fotelben és lobog a hajad. A játékideje nem eltelik, hanem elvillan. Biztos vagyok abban, hogy cselekménye, ez a bonyolult szabályrendszer alapján illesztett kirakós legalább egy tucat ponton beleköthető, a filmnek azonban szerintem nem a kifogástalanul patent, vagy legalábbis könnyen lekövethető sztori a célja, sokkal inkább az, hogy az illesztési pontok között maximum akkora logikai rést hagyjon, amit a szuperszonikus lendület húzása a szabad szem számára még pont összemos a hasznos képpel. Szó se róla, a film őrült és eredeti alapgondolata párját ritkítja, az Eredet egy ambíciótól túlfűtött, szenvedéllyel és intelligenciával megvalósított darab, Nolan viszont mindezt, az egymásra rétegződő álomszinteket, a szintek között eltérő időkezelést meg az egész hóbelevancot arra használja fel, hogy olyan akciófilmet alkosson, amit végignézve nem a különálló, a cselekmény szövetéből reprezentatíve kiemelt akciójelenetek adják meg a műfaji bizonyosságot, hanem a majd 140 percen át tartó, szakadatlan és fáradhatatlan iram. Az Eredet klasszikusabb értelemben vett akciószcénái (egy-két önmagában is lenyűgöző kivételtől eltekintve) különösebb csinnadratta nélkül simulnak bele a nagy egészbe és épp ez itt a trükk, hogy csak amikor a stáblistát nézve végre kifújod a levegőt, csak akkor tudatosul benned, hogy a mellkasodra ült a film és iszonyatos súllyal passzírozott a földre, ez pedig nemcsak rendezői, vágói, de amúgy forgatókönyvírói szempontból sem lebecsülendő teljesítmény.

Mindez persze holmi hiábavalóság lenne, ha a történet magvában nem ülne ott a főhős bivalyerős, átélhető drámája. A lendület önmagában maximum szórakoztató filmélménnyé avathatná az Eredetet, maradandóvá, igazán emlékezetessé aligha. A cselekmény tétje és voltaképpen a film, a teljes vállalkozás sikerültsége múlik azon, hogy a történet érzelmi töltete működőképes-e, hogy Cobbnak sikerül-e dűlőre jutnia felesége iránti gyászával és bűntudatával. A freudi pszichológia, a tudattalan működési mechanizmusa és a svájci tudós álommunka természetéről szóló gondolatai természetesen át-meg-átszövik a filmet, és tulajdonképp a történet bonyodalmának alapja a pszichológia nyelvére lefordítva az, hogy egy szándék (az örökölt vállalatbirodalom felszabdalásának szándéka) úgy kell megszülessen a célpont fejében, hogy az aztán azt higgye, a szándék az ő sajátja, ehhez pedig a tudattalanjában kell elvetni a később majd a szándékban kicsírázó érzelmi magvakat. Cobbnak és csapatának egy racionálisnak tetsző döntést kell átalakítania, transzformálnia, visszagyökereztetnie egy bivalyerős érzelmi impulzusba és épp ez az a munka, amit legtöbb filmjében Nolan is elvégez. A hideg logika és a forró érzelmek (melyek előfordul, hogy szentimentalizmusig fajulnak) mezsgyéjén egyensúlyoz, és ha el is véti itt-ott egyik másik lépését, végeredményben legtöbbször célt ér mindkét térfélen. A film végén pörgő búgócsiga és a befejezést jelentő hirtelen vágás rengeteg elméletet szült a premiert követően, a legtöbb okoskodó viszont elkövette azt a hibát, hogy tisztán racionális alapon közelített a lezáráshoz. Cobb megpörgeti a totemet hogy kifürkéssze, álom amit éppen él, vagy valóság, de ott hagyja, amint a lányait megfordulni látja. Nincs már szüksége totemekre ahhoz, hogy tudja az igazságot, és ennek a leképezése az, ahogy Nolan a film végét elvágja, egy a pszichológiát popkultúrális közegbe emelő, intelligens nyári akciófilmet töltve meg zsigerekig ható érzelemmel.

Itt az alsó margón jegyzek még meg annyit, hogy ha nolan-filmről van szó, sosem lehet szó nélkül elmenni Hans Zimmer zenéje mellett. Itt sem lehetett, elvégre a német zeneszerző egyik legjobb munkájáról van szó, én majdnem mégis megtettem. Ennyire jó film az Eredet.