Hogy mennyire nem tudta a nép, mihez kezdjen a rendszerváltás után nagy hirtelenjében rászabadult kapitalista-szabadsággal, azt remekül példázza a magyar popzene 90-es évekbeli vad, ízléstelen ámokfutása, melynek egyik-másik manifesztuma ott és akkor olyan mély, erős gyökerekkel mart bele a honi kulturális köztudatba, hogy annak hatását máig egy ország azóta jobb ízlést fejlesztő fele nyögi. A Szabad Európa rádiónak lassan bealkonyult, helyére betolult a Danubius, majd később a Sláger, elviekben nem volt már semmi akadálya annak, hogy áradhasson a Doors, a Stones, a Metallica, meg az összes addig tiltott gyümölcs legjava. Immár véleményszabad népünk azonban másféle minőségek mellett tette le a garast, és bár menthetjük magunkat azzal, hogy hát hiszen ezt a tápot tették elénk, ettük amit kaptunk, de az igazság az, hogy mi nem kényszerből felcsipegettük, de egyenesen két pofára zabáltuk a szart.

A 90-es évekbeli magyar popközeg számos semmirekellő, a zenével szigorúan üzletszerűen kéjelgő káros pojácát felvonultatott, de ha létezik ennek az érának megkerülhetetlenül emblematikus alakja, az kétségtelenül Kocsor Zsolt, a Kozso kell legyen, aki előadói minőségén túl producerként is vaskos részt vállalt az országízlés fülkagylón keresztül történő alászállításában. Kozso olyan életművet hagyott maga után, amiből egyetlen legrosszabbat kiválasztani komoly feladat, nekem nem is sikerült, így a bőséges merítésből most kettőt ragadok ki. Az egyik emblematikus és vállalhatatlan ámokfutók-sláger (Ámokfutók… ennél jellemzőbb nevet együttes aligha választott magának a magyar zenetörténetben), a másik simán csak vállalhatatlan. Tisztes helytállásért említést azért minimum a Robinson és a Mr. Casanova (a HÍM!) még érdemel.

#4 ÁMOKFUTÓK - SZOMORÚ SZAMURÁJ
(az emblematikus és vállalhatatlan)

A 90-es években a magyar popzene felfedezte magának a szintetizátort. Zenének innentől kezdve bőven megfelelt egyetlen primitív dub-dub sample, itt-ott megspékelve pár effekt-variációval, amire az énekes rádalolhatott valami olyan szövegförmedvényt, ami amúgy ennél komolyabb zenei aláfestést amúgy sem érdemelt volna. A magát nagyon hamar tendenciává kinövő jelenség megfigyelhető a Szomorú szamurájban is. De ha már tendenciák… A 90-esekre datálható annak a tendenciának a kezdete is, mi szerint a dal romantikus képzetekből előpattintott alapkoncepciójában nincsen semmi logika. Kozso… biztos vagyok benne, hogy tudod, csak épp rohadtul nem érdekel, hogy a szamuráj nem szerelmes hős, aki álmai nőjéért vágja halomra az ellent. A szamuráj japán harcos, lényegében katona, akinek életmódjához valóban köthetők sajátos vallási, erkölcsi tantételek, de hogy alakja soha, sehol a kurva életben nem került összeolvasztásra a romantikus hős szerepével, az biztos. Kozsonál a szomorú szamuráj egy „igazi mesemondó nagy király”, aki hősi sztorijaival, kalandtörténeteivel varrja le a csajokat, többet között a videoklipben a szoftpornó határán vonagló szőkét. Szóval hogy… igen, nincs ebben logika, pont ahogy abban se sok, hogy a hajótörött Robinson szigetére kiéhezett, begerjedt amazonok érkeznek, akik fekete öves halálrakúrógépként vadásszák az előlük kétségbeesetten menekülő szerencsétlent. Na de vissza a szamurájhoz… Akiről egyébként bő húsz év alatt nem derült ki, miért is szomorú oly nagyon. A dal kontextusából kiindulva csak arra gondolhatok, hogy a szomorúság álca, tulajdonképpen ez az ő csajozós módszere. Morózusnak, folytondepisnek mutatja magát, olyasvalakinek, akit megedzett már az élet, és akit a sok vagdalkozás már önmagában érdemessé avat arra, hogy megpihenjen némely szőkeség ölmelegében.

A dal szövegén merengve azt gondoltam, a titok, a szomorúság titkának kulcsa csakis a klasszikussá érett ihnikhomahnanikhomhanahnaerei-ben lehet elrejtve, utánakerestem hát, mit is jelent a mantra. Nem mondom, hogy sok időt töltöttem a jelentés utáni böngészéssel, de teljesen hihetőnek tűnik a verzió, mi szerint Kozso a kitartásnak, a kudarc esetén is újra meg újrapróbálkozásnak, a mindig megint nekiveselkedésnek a szimbólumát látja benne, amely elméletben tényleg lehet hasznos kimazsoláznivaló, ha a dal csajozós szamuráj alapvetéséből indulunk ki. A szamuráj talán mégsem akkora nagy király, mint azt magáról állítja és tekintve, hogy a nagykirályos sort szinte közvetlenül követi a „Hiszi a piszi aki elhiszi”… nos, azt hiszem ezt meg is fejtettük.

Fontosnak érzem még felhívni a figyelmet arra, ahogy az arcoskodással leplezett magány és világfájdalom igazgyöngyöket szül például akkor, amikor Kozso szinte csak úgy mellékesen olyan alapvető tudnivalókat vet hallgatóközönsége elé, mint amilyen a „Nagy az aki nagy aki kicsi az kicsi”. Hasonló igazmondások mellett már-már megbocsájthatóvá satnyul a két igen esetlen rapbetét, de aztán végül mégsem. Azért nem, mert ennyire szarok:

Rapbetét 1:
Egy mágustól lestem, festem a testem!
Nyerő az erő, míg az ész felemelő!
Agyam alatt az alap izmom, ha dagad...
Abból fakad minden baj, ha egyszer elapad!
Apropó! Én nem vagyok naplopó!
Tele a markom! Tartom a kardom!
Ha jó, ha nem, ha muszáj:
Hívjatok úgy: Szomorú szamuráj!

Rapbetét 2:
Mert nem az a vagány, kinek földig ér a lába,
és a háta közepén kinőtt a szárnya...
Vagy féllábbal fellábal
minden földhányásra: A Csomolungmára...
...Emlékszem! Na de nem egészen!
Volt, amikor legyőztem egy sereget éppen,
És a hétfejű sárkányt úgy széttéptem:
Kifizették rögtön készpénzben... !

#5 ÁMOKFUTÓK - BAD MAN
(a simán csak vállalhatatlan)

Szintén a rendszerváltás után lett menő dalainkba indokolatlanul angol nyelvű szövegrészeket csempészni, szigorúan olyasmit, ami rövid, hangzatos és idézhető. Vonatkozó példa, hogy „ájem bedmen, bedmen, medmen, bedmeeen medmeeeeeeeeen”.

A Bad Man című dalban Kozso a szamuráj kamuszomorúságát levetkőzve valódi rosszfiúként, a numerákat vadászó és strigulázó ösztönállatként mutatkozik meg, mindezért ráadásul még csak elnézést se kér. Mára már igazi szégyentelen toposz a „rossz vagyok, de leszarom, fogadj el, én ilyen vagyok, ha nem tetszik, hát el lehet menni” típusú mondás, amolyan valóvillába tenyerestalpas vadparasztok szájába való, de Kozso fénykorában ezzel a szöveggel még menőnek lehetett feltűnni (sajnálatos, hogy bizonyos kultúrkörökben még ma is működik a mentalitás). Hallgatom ezt a dalt, nézem mellé ezt a klippet, nézem ahogy Kozso, ez az ártalmatlan, felöltött szerepében hiteltelen és kissé idétlen figura tinccsel a homloka előtt, mint egy brooklyni gengszterrapper, kavar a kezével, varázsol, játssza a rosszfiút és azt érzem, hogy Kozso felelőssége ebben az egészben csak egy dolog. És szinte a kisebbik, az elenyészőbb. Inkább ránk nézve rém szomorú és kínos az, hogy ezt az egészet nekünk anno el lehetett adni, hogy ebből súlyos milliókat lehetett leszakítani, villákat lehetett felépíteni. Ez a rovat nagyrészt az előadókról szól, de az ő ténykedésük nem leválasztható a közegről, amiben létezni és működni tudtak (és tudnak akár ma is), így nem árt, ha a régi dalokat hallgatva, régi élményeinkre rácsodálkozva legalább picit elszégyelljük magunkat mi is.