Öltönyös alakok költik reggelijüket egy tipikus amcsi reggeliző helyen. Mindabból, amiről beszélnek, még véletlenül sem derül ki, hogy gengszterek, igazi szőrös tökű profik, akik munkába készülődnek. A diskurzus Madonna slágerei, az éttermi kiszolgálás minősége és a borravaló intézménye körül forog fesztelen hangnemben, majd amikor megtárgyalásra került minden, mi megtárgyalnivaló és Mr. Pink is tejelte már a jattot (annak ellenére, hogy ő pedig nem is hisz a dologban), a társaság nagy nyugodtan nekiindul kirabolni egy ékszerboltot. Lassított felvételen látjuk, ahogy a kutyák elvonulnak egy narancsbarna téglafal előtt, közben bömböl már a Little Green Bag, mindegyik szereplőről kapunk egy filmesen menő közelit, majd főcím: Kutyaszorítóban, és elindul a film. Akkoriban, ’92-ben még nem tudták a nézők azt, amit mi, a rendezői életmű sűrűjén túl már világosan látunk: Quentin Tarantino filmes karrierjének hivatalos nyitánya, mármint hogy nem csak az első film, de konkrétan ez a legelső, hét és fél (vagy megtoldva a főcímmel tíz) perces jelenet máris a pálya egészének lényegét vetíti előre. Tarantino szemében a film legfőbb építőeleme a szöveg, és a karakterek legfőbb építőeleme is a szöveg. Ebben az első mozifilmben, a Kutyaszorítóban címűben Tarantino a szöveget, e legfőbb fegyverét még nem tudatosan, a figuráit vele sajátos karikatúrába fordítva használja. A tarantinoi párbeszéd a későbbiekben olyan, hogy az azokat felmondó szereplőket és az azok hátteréül szolgáló eseményeket már-már mitikus magasságokba emeli el a valóságtól, de ezekhez a későbbi filmekhez képest a hangnem itt még hétköznapibb, szinte már tényleg természetes, a stíl pedig előbb hat ösztönösnek és eltaláltnak, mintsem megcsináltnak. Sokan tartják egyebek mellett épp ezért is, hogy a Kutyaszorítóban a tarantinoi életmű éke, az írórendező munkásságának legjobb, legélvezhetőbb darabja. Ehhez képest szerintem csak egy már beérni kész alkotói stílus nagy robbanás előtti utolsó állomása, egy még véletlenül sem remek, de magabiztosan jó, egyéniséggel csurig eltelt film. Tarantino nem keresi önmagát, saját filmes hangját, mert az már itt, a debütfilmben megkérdőjelezhetetlenül és félreismerhetetlenül az, ami, ennek ellenére a Kutyaszorítóban mégsem a csúcs meghódítása, csupán csak a csúcstámadás, és mondom ezt azzal együtt, hogy ez egy első filmnek ugyancsak nagy dolog.

A film bő másfél órájának történései egy ékszerrablás körül forognak, és az, hogy körül, ez esetben szó szerint értendő, mert magát az aktust a rendező nem mutatja meg a cselekményben. Látjuk a készülődést, majd egy vágás után (ami tulajdonképpen a főcím maga) azt, hogy minden szarul sült el, de a rablást magát nem. Tarantino rendre flashbackekkel bontja meg a lineáris cselekményt, de ezek majd egytől-egyik ugyancsak a felkészülést célozzák, magához a rabláshoz legközelebb akkor jutunk, amikor a gengsztereket a balhé utáni nagy menekülésben látjuk. A Kutyaszorítóban a cselekménynek éppen azt a pontját hagyja el, amire a legtöbb gengsztersztorit felépíteni szokás, amivel Tarantino egyrészt fityiszt mutat a hasonszőrű sztorikkal szemben támasztott hagyományos elvárásoknak, másrészt egyértelművé teszi azt, hogy őt nem a klasszikus narratíva sarokpontjaként feltüntethető nagy balhé érdekli, hanem éppen az, ami mindazt körülöleli. Ő nem az akcióra, hanem a nagy dumákra építi fel a filmjét – vagy, ha úgy tetszik, nála – itt még legalábbis – a nagy duma jelenti az akciót - és az időbeni visszaugrásokkal is ezekhez a pillanatokhoz ad további ecsetvonásokat.

Ha belepillantunk Tarantino alkotói eszköztárába és szemlézzük a legnyilvánvalóbb tételeket, azt látjuk, hogy a prioritások nála is valahogy úgy állnak fel, ahogy legnagyobb kedvenceinek és választott mestereinek, mondjuk Leonének és De Palmának az esetében. A szó klasszikus, érzelmi értelmében vett drámával például ritkán dolgozik komolyan, zsigeri feszültséggel annál inkább. A Kutyaszorítóban bonyodalmát az adja, hogy kiderül, tégla van a gengszter csapatban, és a film egy pontján Tarantino egy az egyben a néző tudomására hozza, melyik tag a zsaru, aki miatt a balhé vérfürdőbe torkollott, a csapattagok előtt viszont ezt a tényt egészen a film legvégéig titokban tartja. Erre a kettősségre és ennek feszültségére épül fel aztán a film komplett második fele, miközben QT fék nélkül dobálja az anyagba az emlékezetes, idézhető szituációkat a névadási ceremóniától kezdve, a füllevágás jelenén át a tégla csapatba való belépőjének szánt nagymonológjának próbájáig… mind-mind humoros, emblematikus momentuma a ’90-es évek filmszcénájának, külön-külön és együttesen is hozzájárulnak egy friss alkotói világ intézményesüléséhez.

Mégis, akárhányszor nézem végig a Kutyaszorítóbant, és szórakozom rajta akármilyen jól, mindig csipetnyi hiányérzettel állok fel előle. És ennek az oka éppen Tarantino drámában való járatlansága, az, hogy a sok humor ellenére végül is drámára futtatja ki a filmet, de az a dráma csak pislákol a filmben, alig van ott. Van az a benyomásom, hogy Tarantino szándéka szerint az árulás tragédiájának a pörölykalapács súlyával kellene lesújtania a fejemre, de én mindig inkább értem, mint érzem Mr. Fehér csalódását és keserűségét, amikor eldördül az a bizonyos lövés és a kép hirtelen feketére vált. Erős belépője ez QT-nak a filmvilágba, de attól az érzéstől nem tudok szabadulni, hogy az anyag érzelmi vetületét illetően valamelyest túlvállalta magát.