Egész a mostani, legutóbbi megtekintésig fel se tűnt, hogy Tarantino első két filmjének mennyire hasonló a nyitánya. Ahogy a ’92-es Kutyaszorítóban, úgy a ’94-es Ponyvaregény is egy dinerben nyit, ahol gengszterek, még a soros meló előtt, reggeli kávézgatással és mellé csevejjel kezdik meg a napot. Lényeges különbség azonban, hogy míg említett gengszterek előbbi filmben csipcsup semmiségekről beszélnek - Madonnáról, pincérnőkről és a nekik juttatott jattról -, addig a Ponyvaregény Tökfeje és Nyuszimuszija konkrétan a hamarost elvégzendő melóról egyeztetnek. Nem szórakoznak többet bankokkal, kocsmákkal és kisboltokkal, mert ezek a helyek mind különféle, de rájuk nézve mindig baljós kimenetelű kockázatokkal bírnak, ellenben egy diner, egy olyan kajálda, amilyenben most is ülnek, az sima ügy. Egy olyat fognak kirabolni, sőt, nem is az, hogy egy olyat, hanem ezt itt, éppen ezt, amiben ülnek. Felpattannak, fegyvert rántanak, elüvöltik magukat, majd kimerevedik a kép, elindul és lemegy a főcím, ami csakúgy, mint a Kutyaszorítóban esetében, most is keményvágásként szolgál, utána ugyanis tök máshol és más szereplőkkel és más időben találjuk magunk, mert a Ponyvaregény – a Kutyaszorítóbannal ellentétben – nem egyszerűen flashbackekkel él, de cselekmény-szerkesztése olyan ravaszul körkörös és egymásra tagolt, hogy még a fentebb tárgyalt jelenet időmegjelölése is (tudniillik, hogy reggel van és embereink reggeliznek) komoly utánagondolást igényelt.

Minden, amiről itt beszélünk, az amúgy kőkemény filmtörténelem, a ’90-es évek mozijának, sőt a posztmodern filmérának meghatározó pillanata, mely filmérának Quentin Tarantino az egyik, ha nem a legfontosabb, legmarkánsabb, legjelentősebb amerikai alkotója és filmikonja. Filmrendezővel bizony ritkán esik meg, hogy népszerűsége az ünnepelt, A-listás színészek és rocksztárok szintjére emelkedjen, de Tarantinoval ez történt a Ponyvaregényt követően. Kellett ehhez persze extravagáns személyisége, lepcses nagy szája, lelkesedése, minden más filmes autourtől elkülönböző karizmája is, de ha azt nézem, hogy mindez vastagon és maradéktalanul van benne a filmjeiben is, akkor végül is elmondható, hogy QT-t közvetlenül és explicite filmjei varrták fel téphetetlen cérnával az összfilmtörténeti térkép-emlékezetre.

Már ez a cím, hogy Ponyvaregény, már ez önmagában hatalmas önismeretről és önbizalomról árulkodik. A ponyvaregény itt ugyanis távolról sem önirónia, a film, pusztán történeteire szorítkozva, valóban nem nyújt többet pár egyszerű ponyva-sztorinál. Érdemes utánagondolni, mi lenne ebből a filmből, ha nem tenne mást, mint időrendi sorrendben, konvencionális hangnemben, önmagát hótt’ komolyan véve elmesélné történetét… fércmű, de nemcsak hogy az, hanem mellé jelentéktelen, felesleges, létezésében értelmezhetetlen és értelmetlen is.  A Ponyvaregény paradox mód (de a posztmodernre abszolút jellemzően) épp attól az önmagában értelmetlennek tetsző gesztustól nyer értelmet magának, ahogy Tarantino ezeket a férc-sztorikat elmeséli, előadja, téridőben összefűzi és variálja, ebben rejlik a pláne. Tarantino teljes munkássága a stílus diadala a tartalom felett. Nála sosem az számít, hogy MIT, hanem az, hogy HOGYAN. Ponyvaregény című filmje esetében is az adja a rejtély magvát, a gondolkodnivalót, hogy ha egyszer ponyva, márpedig hát tényleg az, akkor mégis mitől olyan különleges, mitől működik, mitől zseniális és örök.

Mindezen fenti megállapításoknak eleget téve még véletlenül se jövök azzal, hogy miről szól a film. Szól, amiről szól – amúgy oké, itt van, tessék: egy megbundázott bokszmeccsről, egy bérgyilkos-melóról és egy ferde estéről a helyi gengsztervezér macájával; ettől aztán senki nem lett előbbre. Elmondani a Ponyvaregényről, hogy miről szól, az annyi, mint nem mondani róla egyáltalán semmit. A film szereplői már érdekesebbek. Jó ponyva sztorihoz méltón nincs közöttük egy se, akire azt mondhatnánk, hogy szuperül elmélyített, gazdagon kibontott karakter, ám hiába hogy személyiségük nincs keresztbe-kasul bejárva és sokdimenziósítva a forgatókönyv lapjain, mindegyikük felejthetetlen, mert, ha ugyan csak skiccek is, olyan erős vonalakkal vannak felskiccelve, hogy egyszerűségük mellett is végtelen karizmával bírnak. Amolyan archetípusok ezek, majdnem típusfigurák, de a hangsúly, mint Tarantinonál mindig, most is a MAJDNEM-re kerül, mert ezekben a karakterekben mindig megvan az a sajátos ferdület, amitől bérgyilkosokból, macákból, kisstílű bűnözőkből egyszeriben érdekes és ellenállhatatlan bérgyilkosokká, macákká és kisstílű bűnözőkké nemesülnek. Az archetípusok itt valahogy nem férnek meg évszázadok alatt rájuk szűkült öltözékükben és a sok megszokás és elvárás odaképzelt hacukája mögül folyton-folyvást elősejlik a pezsgő eredetiség. Élmény őket nézni és élmény őket hallgatni, miközben olyasmikről szövegelnek, amiknek semmi köze semmihez, amiről egy ilyen fajta filmnek a tankönyvi szabályok szerint szólnia kellene.

És akkor még valami, amiről szokás, amiről illik szólani. A nélkül, hogy naivak és naivák lennénk, nem tagadván le azt, hogy hiába a finomhangolt archetípus-variációk, a körkörös narratív szerkezetek és hasonszőrű ki tudja még mifenék, a Ponyvaregényt mindenekelőtt nem ezekért bírják széles néptömegek, hanem azért, mert menő, meg laza, meg cool, meg mert kurva sokat káromkodnak a magyar szinkronban (ó, jézusom de mennyit), szóval hogy ezt mind elismervén azért mégiscsak ki kell azt emelni, hogy milyen konzekvensen vonul végig a filmen a sorsszerűség hol hétköznapi álcát öltő, hol saját vásári valójában megmutatkozó érzete, mely úgy integrálódik a filmbe, hogy bár tök egyértelműen van jelen, valahogy mégsem veri ki az ember szemét. Ahogy egyre többet elmélkedik ezen az ember, úgy válik egyre nagyobbá a kísértés, hogy azt gondolja, talán nem is az a sok faszáskodás a lényeg, hanem ez… történetszálak, sorsok és emberek véletlen, de tetszőlegesen néha akár csodának is benézhető összecsatlakozása, mely összecsatlakozásba ha erőszak vegyül, az az anyagmegmaradás törvénye szerint száll emberről emberre, történetről történetre és megszabadulni tőle csak józan belátással és a rendszer megértésével lehet. Aztán persze mindig rájön az ember, hogy ez majdnem úgy baromság, ahogy van (megint ott a majdnem) és hát persze, hogy a faszáskodás a lényeg, mindig is az volt, mindig is az lesz, de mégis… Motoszkál bennem néha az az érzés, hogy a Ponyvaregény olyan jó film, hogy azt innen, 2018-ból nézve talán észre sem vesszük már. Adottá vált az évek során, eleve létezővé a nézők fejében.