Kezdjük azzal, hogy az én régimódi (és bőven beleköthető) nézetem szerint a Kong: Skull Island nem igazi kong-film. Ha annak tartanám, azzal elfogadnám, hogy King Kong pusztán egy karakter, csakhogy számomra King Kong nem pusztán egy karakter, sokkal inkább egy sztori. Arról szól, hogy az ember őshonában zavarja meg az ott istenként tisztelt ősmajmot - fajának nem kizárt, hogy utolsó példányát -, elhurcolja őt onnan, hogy a nagyvárosban vásári látványosságként mutogassa, de Kong elszabadul, rombolást rendez, felmászik egy magas épület tetejére, ahol aztán megölik. Mindeközben – a történet örökké vitatott és megosztó aspektusaként – sajátos, intim (de természetesen plátói) viszony alakul ki közte és a film női hőse között, amely részleten lehet nagyokat röhögni, de attól még a klasszikus történet alapvető, szerves részét képezi. A King Kong szörnyfilmbe bújtatott melodráma, és bár tudom, hogy a karakternek bő nyolcvan éves történelme során voltak más típusú inkarnációi is, számomra mindig is ez az eredeti, filmen ez idáig háromszor elmesélt alapverziója maradt és marad az igazi. Aki ezt ilyen-olyan okból – de leginkább mert a hiteltelen és giccses kvázi-romantikus szálat nem vette be a gyomra – nem szereti, az magát a King Kong mítoszt nem szereti. A Warner Brothers elsősorban nekik, ezeknek a nemszeretem közönségeknek szállítja most ezt a lényegétől megfosztott, idézőjeles, szigorúan dőlt betűs kong-filmet, melyet a függetlenfilmesek közt edződött Jordan Vogt-Roberts impozáns képekben, a primer érzékekre kalibrálva mesél el. Szemléletesen azt lehet mondani, hogy fogta az eredeti cooper-féle, vagy épp az ezelőtti peterjackson-féle filmet és azok szigeten játszódó, emberfeletti méretekkel bíró állatokat felvonultató részét bővítette egészestésre (bár Jacksonnál ez a rész hosszát illetően szinte önmagában kitett egy teljes nagyfilmet) úgy, hogy a romantikus szálat kivágta belőle a kukába.
És akkor ennyit az én régimódi (és bőven beleköthető) nézeteimről. Mert mindettől függetlenül a film még lehet(ne) jó. És bár amúgy nem az, de azt meg kell adni neki, hogy olyanfajta mozi, ami a maga szégyentelen infantilizmusával képes elérni azt, hogy az embernek ne legyen olyan sok kedve nagyon bántani. Pedig akár lehetne is, mert nem elég, hogy nyíltan ostoba, súlytalan és könnyen illanó, ráadásul még a kalandjaiban sincs valódi izgalom, kraft és adrenalin, de a franc essen bele, azért megvannak a maga szép pillanatai és a vállalását, ha messze nem is teljes körűen, de hellyel-közel azért szórakoztatóan teljesíti.
A sztori amúgy a Warner legfrissebb univerzumépítési szándékaiba illeszkedik bele. Ezen keretrendszerben Godzilla és King Kong egy világban léteznek, amely ténynek a Kong: Skull Island vonatkozásában különösebb jelentősége egyelőre nincs, vagy ha netán mégis, akkor az nagyjából annyi, ami Kong karakterét érinti. Ennek az univerzumnak a mitikus ősállatai, eddig úgy tűnik, az ökológiai status quo őrei: ahogy a 2014-es Godzillában az ősgyík is azért ébred hosszú, nukleáris álmából, hogy a földre lecsapó ártó kaijukat a helyükre tegye, úgy e film Kongjának is a Koponya-sziget őrző atyjának szerepe jut. Jelenlétével a föld alól elő-előmerészkedő hatalmas, gyíkszerű teremtményeket igyekszik a föld alatt tartani mégis, ám a szigetre érkező felderítő expedíció katonai fedezékét jelentő, Vietnámot megjárt alakulat vezére (Samuel L. Jacksonnal a szerepben) bármi áron elégtételt venne rajta az első találkozás balul elsült kimeneteléért, meg mert… nos mert csak. Mert egy militáns, megszállott barom, akinek háború, pusztítás és ellenség kell az önfeledt létezéshez és a legrosszabb, ami megtörténhet vele az az, ha hazavezénylik, haza, abba az Amerikába, ami szintúgy forrong, csak épp másképpen és ahol a vietnámi hősöket, pláne ha az oly elvakult, mint Packard kapitány, nem várja tárt karokkal a közvélemény.
Jordan Vogt-Roberts filmjének van néhány vitathatatlan erénye. Először is, tényleg pazar képekkel operál. Narancsos naplementéi, napszemüvegen visszatükröződő robbanásai és jó érzékkel időzített lassításai, szóval hogy úgy általában a vizuális szőnyegbombázás jól passzol a film minimális szofisztikáltsággal megmunkált alapkoncepciójához, ami a sziget lényeinek megteremtésében jelentkező kreativitást, a pergő tempót és a szörnyharcokat helyezi a fókuszba. A film egy az egyben fullba’ nyomja a látványpornót, ennek megfelelően az emberi szereplők nagyjára szót vesztegetni sem érdemes, alibiznek csupán egy olyan sztoriban, ami tök nyilvánvalóan csak ragasztónak használja a jelenlétüket (mert azért azt csak nem lehet, hogy két órán át mozivászon méretű őslények verjék egymást péppé mindenféle humán kapcsolódás nélkül). Igaz ez úgy általában, de nem feltétlenül igaz a Jackson által játszott Packardre, akinek veszettsége és Konggal való szembeállítása a film legnagyobb vállalása, és egyben legjobb eleme lehetne. Sajnos csak mértékkel sikerül kiaknázni a lehetőséget, akkor is főképp vizuálisan: amikor Packard, izzó őrülettel a szemében áll szemben a távolban fölé magasodó Konggal, miközben beállítástól függően vagy a Kong mögött felkelő nap, vagy a mindent felperzselő lángnyelvek festik narancs színűre a képet, nos azok a film legemlékezetesebb pillanatai. Arra, hogy Packardból Kong valódi nemezisét gyártsák le, sajnos már nem jut idő, vagy tehetség, de Jackson szerepe a történetben még így is a film legszínesebb eleme.
Mert amúgy összességében a Kong: Skull Island egy a látványfilmeket is már legszívesebben videojátékos esztétikával fogyasztó közönségnek készült egyhétvégés szörnymozi, ami bár nem nélkülözi a lelkesedést és némi kreativitást, elsősorban mégis arra jó, hogy egyszer eltölts vele egy unalmas szombat estét, meg arra, hogy nagyképernyős oled-tévéket demózzanak vele az áruházakban. Az első bekezdésben leírtak után fura lenne, ha azt mondanám, hogy semmivel sem gazdagítja a kingkong-legendáriumot, mert hát, hogy is tenné, ha egyszer nem is tekinthető valódi kong-filmnek, de az az igazság, hogy azt a legendáriumot amúgy sincs mivel bővíteni. Az készen van, annyi, amennyi, maximum újra elmondani lehet, ahogy meg is teszi azt időről-időre valaki. Személyes álláspontomtól eltekintve persze tudom, hogy sokak számára lehetnek érdekesek a Skull Islandhez hasonló mellékágak is, de gyanítom, hogy felőlük a címszereplőt hívhatnák Kong helyett bármi másnak is, mindegy lenne nekik. Ahogy nagyjából mindegy ennek a filmnek is, igazság szerint.
