Találó és pontos jellemzése Jason Statham karrierjének az a közszájon forgó mondás, mi szerint ő az a Bruce Willis, akivel a Die Hard sosem történt meg. Pedig tíz éve még ő volt az egyik, akivel kapcsolatban őrségváltásról beszéltek. Ő lett volna arra hivatott, hogy a kiöregedett és a hollywoodi játékosok között egyre inkább marginálissá váló Willist leváltsa a macsó anyabaszó akcióhős-szerepben, ám az ehhez elengedhetetlen nagy dobás az ő esetében nem érkezett meg. Azt, hogy amúgy képességei Stathamet mire tennék alkalmassá azon kívül, amit bő tíz éve látunk tőle, azért sem tudjuk biztosan, mert mintha ő maga teljesen kényelmesen érezné magát az akcióiparos szerepben. Legyárt évente két-három középszerű, azonnal feledhető akciófilmet, karrierje egymással tökéletesen összetéveszthető, csereszavatos vackokból lett kirakva, és mindeközben ő valahogy mégis képes volt brandet építeni magából. A kőarcú, faragatlan macsó egydimenziós karakterét oly elszánt makacssággal teríti évről-évre, filmről-filmre, hogy szerepe a köztudatban mára tulajdonképp rákövült személyére. A sorozatgyártott statham-produktumokra alig emlékszik az ember (biztos vagyok benne, hogy évek távlatából még az elkötelezett rajongók sem mindig tudnak különbséget tenni a fickó egyik-másik filmje között), Statham maga mégis bír akkora karizmával, hogy igényt teremtsen az általa képviselt karaktertípus és a vele azonosított filmtípus iránt. A stathamség nagyjából pár éve érte el azt a szintet, hogy már irónia tárgyát is képezhesse és az előzetesen felszított elvárások szerint idei filmje, a The Meg is erre az iróniára játszik rá némileg, de mint a filmet megnézve kiderül, sokkal kevésbé, mint azt kellene.

Az olyan halhatatlan filmhősöket, mint amilyen Statham (vagy épp a sok szempontból hasonló pályán, csak épp nagyobb léptékben és hatványozottan nagyobb sikermérővel játszó Dwayne „The Rock” Johnson) egy idő után nehéz valamire való, komolyan vehető nemezissel szembekeríteni. Ha megvolt a világ összes rosszfiúja, akkor jöhet rendszerint valami ember felett álló, lett légyen az természeti katasztrófa, vagy egy millió évvel ez előttről ránk maradt őscápa, egy megalodon. A The Meg marketingjében fontos szerepet játszott a „világ legnagyobb cápája” kitétel, de igazság szerint az ember nem a megalodon miatt ül be rá a moziba (hisz fizikai méretekkel a 21. század mozinézőjét lenyűgözni nemcsak hogy nehéz, de talán egyenesen lehetetlen), hanem azért, hogy lássa, ahogy Statham az óriáscápát szanaszéjjel csinálja. A Cápa VS Statham párharcra kíváncsi, hogy mekkora a dög, az pusztán a Stathamre váró kihívás szempontjából érdekes, nem önmagában. Van-e az ellenfél olyan kemény, hogy az már Stathamért kiáltson, nagyobb keménylegénynek látjuk-e majd Stathamet attól, ha ezt az akadályt is bedarálja? A The Meg című film legnagyobb problémája az, hogy ezt a párharcot nem képes kellően kiélezni. Éspedig valószínűleg azért nem, mert bár elindul az úton, de nem hatol elég mélyre a blődség birodalmában. Igyekszik állítani magáról, hogy ő az Asylum cápás blődjeinek nagyköltségvetésű párja, de azoknál azért komolyabban veszi magát és sajnos nincs mögötte annyi alkotói tehetség, hogy így is szórakoztatóvá tudjon válni.

Statham dolga a filmben, hogy a Mariana-árok feltérképezetlen mélységeibe ereszkedő tudományos expedíció ott ragadt tagjait a felszínre menekítse. A bajba jutottak egyike Statham volt felesége, emberünknek tehát személyes indoka is van a mentésre, de amúgy a mélyben rejtőző ismeretlen teremtménnyel (ez lesz a bazi nagy cápa) is van félbemaradt ügye, viszonylag könnyen rá is áll a balhéra. Az expedíció persze belekavar a természet jól felépített rendjébe, a cápa felszínre úszik, katasztrófa közeleg, tömeges halálok a parton, ésatöbbi, ésatöbbi, mindenki el tudja képzelni. A film első része tengerfenéken játszódik. A nagy meglepetés az, hogy bár míg ez a szakasz tart, addig mindenki a klausztrofób térből való kitörést várja, azt, hogy a brutális megacápa végre engedélyt kapjon a tombolásra és a partokon tátott szájjal végigmasírozva falja a sikoltó tömeget, utólag mégis azt kell mondjam, a filmnek ez az első, thriller felé elhajló szakasza az érdekesebb, izgalmasabb, szórakoztatóbb, a messze jobban sikerült. A thriller műfajmegjelölést persze nem kell véresen komolyan venni, de a Megnek igenis érezhetően ambíciója, hogy a film további szakaszainak valamiféle hátteret, gyökeret teremtsen. Sajnálatos, hogy pont ezen további szakaszok azok, amik nem működnek úgy, mint kellene.

Ha már szóba jöttek itt mindenféle ambíciók… az természetesen egyetlen pillanatra sem célja, vágya, álma a Megnek, hogy a spielberg-féle Cápa nyomaiba bármi módon odaférjen és valahol a pofám szakad le, amiért megvonom ezt a módfelett unfair párhuzamot, de mégis megvonom, mert a vetítés alatt többször is eszembe jutott minden idők egyik legjobb filmje. És nem, tényleg nem igaz, hogy minden cápát felmutató szörnyfilmet a Cápához mérek, mert például a pár évvel ezelőtti The Shallows esetében eszembe nem jutott a carcharodon carcharias, csakhogy míg az egy egyszemélyes túlélő film volt, addig a The Megben egy egész cápavadász csapat ered a megalodon nyomába nyomkövetőkkel, cápaketrecekkel felszerelkezve, így pedig eleve könnyebben csatol vissza az ember. Egyetlen olyan pont van, ahol mindentől függetlenül mindenképpen tanulságosnak érzem összevetni a két egészen más ligában játszó darabot. Mégpedig azért, mert igen nagy mértékben rabolja meg a nézői élményt az, hogy ezt a cápát nem sikerült semmiféle jelenléttel felruházni. Spielberg cápája félelmetes és fenyegető, minden átkozott pillanatban kíséri a legyőzhetetlenség, a kérlelhetetlenség érzete, Meg ezzel szemben egy súlyától megfosztott, erejével kapcsolatban sem mindig következetesen használt digitális ellipszis, akinek önmagában semmi aurája nincsen. Félreértés ne essék, még véletlenül sem a digitális jelző az, amibe bele szeretnék kapaszkodni, mert a digitális Megből éppúgy áradhatna veszélyérzet, mint a kézzel fogható, valóban megépített Bruceból (ez volt a ’75-ös filmhez épített mechanikus báb neve) 40 éve, de hogy aztán mégsem árad, az tisztán a jellegtelen rendezés bűne, vagy még csúnyábban mondva azon különbség következménye, ami a Cápával karrierje egyik csúcsteljesítményét megugró Spielberg és a középszert soha el nem hagyó Jon Turteltaub képességei között tátong. A The Meg fináléjában elérkezik a nagy pillanat, amikor a megalodon kimerészkedik a sekély partra, de ekkora a film már kifejezetten untat.

A The Meg végeredményben egy az ambícióit itt-ott (konkrétan a jobban sikerült első felében) meglepő mód meghaladó, de legfőbb ígéretét végül mégsem kiteljesítő tucat mozi. Nem nélkülözi ugyan teljesen a szórakoztató pillanatokat, de összességében legfeljebb harmad akkora fun, mint amekkorának lennie kellene ahhoz, hogy a létezését igazolni tudja. Felesleges mozi, ami arra viszont határozottan jó lesz, hogy Statham imázsát tovább keményítse, hogy aztán ő még több felesleges tucat mozival ajándékozzon meg minket.