Közelítsük a problémát – mert hogy probléma, na az van dögivel – Shane Black irányából. És ráadásul kezdjük valahonnan régről, már csak azért, mert Blackkel kapcsolatban úgyis elsősorban régi, RÉGI dolgokra hivatkozva szökik magasra a hype-faktor filmről-filmre, hogy a nagy várakozás aztán legtöbbször, mostanra majdnem törvényszerűen, csalódásba torkolljon. Blacket anno, RÉGEN, íróként ismerte meg a filmvilág szakmai és rajongói fele, s ilyetén minőségében hamar zseninek könyvelte el, Halálos fegyver, Az utolsó cserkész, Az utolsó akcióhős és Utánunk a tűzözön című munkáiért ráadásul teljes joggal. Történt azonban, hogy felsoroltak közül az utóbbi kettő rútul (és igazságtalanul) megbukott, minek utána Black úgy tűnt el a süllyesztőben, mintha mindig is egyenesen oda tartott volna. Hosszú időt töltött el ott, és miután visszatért, és a kétezres évek kezdetén a penna mellé kamerát is ragadott, már nemigen tud rászolgálni a pazar szkriptek okán a nevéhez tapadt patinára.
Kifogástalanul jól sikerültnek talán csak a rendezői bemutatkozás, a Durr, durr és csók tekinthető, mely bár anyagi szempontból annak rendje-módja szerint megbukott, nem szabott gátat annak, hogy Black nevét nem sokára tőről metszett kortárs hollywoodi blockbuster stáblistáján olvassuk, tehát olyan helyen, ahová valahogy sosem képzeltük volna. A Vasember harmadik része nem adott lehetőséget az író-rendezőnek arra, hogy valóban kibontakoztassa alkotói egyéniségét, a Marvellal való, nem bizonyított, de valószínűsíthető szélmalomharc nyomán egy hol széteső, hol meg újra összeálló szuperhős-mozi született, mely ha pillanatokra meg is villantja a… nos, ha nem is a szerzőiség, de legalább a valamit akarás nyomait, végül mégsem emelkedik ki kellően a tucat kategóriából. Eztán következett a The Nice Guys, s vele a visszalépés a Durr, durr és csók kisebb léptékéhez, de ezzel a filmmel meg az a baj, hogy úgy süt róla az író saját imázsának való megfelelni akarás, hogy az egész inkább tűnik egy ügyetlen epigon próbálkozásának, mint valódi shaneblack-filmnek. És így jutottunk el a legújabb ragadozó-filmig, ami a sormintát folytatandó megint csak egy nagyobb költségvetésű úgynevezett eseménymozi, bizonyítékot azonban maximum arra szolgáltat, hogy Black stílusának legnagyobb erényei egyszerűen nem érvényesülnek a 21. század stúdiónyomással terhelt franchise-termékeinek közelében.
A ragadozó mára igencsak terhelt franchiset tudhat magáénak, és ez az újabb fejezete sem más, mint tőrdöfés a szív közepébe. Hiába örült a nép Shane Black érkezésének több okból is. Egyrészt ott van a tény, hogy Black része volt az első film stábjának, és noha a közhiedelemmel ellentétben a forgatókönyvbe nem segített be, színészként azonban magába szívhatta a mesterfokon elvégzett akciófilm-készítés alapfogásait. Baromság, igen, de az ember ilyesmivel képes hitegetni magát, ha egy következő ragadozó-film sikerültsége a tét, mert… mert hát az ember már csak ilyen. Másrészt meg – és ezt talán mondanom sem kell – Shane Black az azért mégis csak Shane Black, a Halálos fegyver, Az utolsó cserkész, Az utolsó akcióhős és az Utánunk a tűzözön írója, szóval hogy megint a régi, RÉGI nóta. Black tehát jött, látott és… vesztett. Hiába minden, a The Predator bizony gyatra munka, megfelelési kényszeres, személyiségjegyektől megfosztott vacak, ami minőségében még Antal Nimród amúgy ugyancsak nem erős Predators című harmadik epizódjához sem ér fel, ó de még mennyire, hogy nem.
A sztori: kell egy a klasszikus ragadozónál nagyobb ragadozó, mert ez már csak így divat mostanában. A folytatások fokozás mániája a 21. század elejére kb. alulmúlhatatlan kreatív mélypontot ért el. Ha valami teszem azt ’87-ben elég volt (elég ijesztő, elég menő, elég bármi…), az ma már kevés. És hogy kevés, azt lefordítani csak úgy lehet: kicsi. Túl kicsi dínó, túl kicsi cápa, túl kicsi ragadozó. A nagyobb à nyilván jobb. A film beexponál egy standard méretű ragadozót, a már ismert, Schwarzenegger által szétkúrt változat édestestvérét, ha úgy tetszik, de csak hogy valahol félúton rátronfolhasson szegény párára egy nagyobb, menőbb, jobb, faszább fajtársat, mely fajtárs megjelenésének meglepetés-értéke azért is csekély, mert létének tényét világosan ellőtték már az előzetesekben is. Persze francnak nézek trailereket, azok nélkül ez a húzás biztos csúszott volna. Vagyis hogy: NEM.
Mindeközben kis csapat verbuválódik exkatonákból, s súlyos balszerencsénkre a brigád minden tagja kurva viccesnek hiszi magát és mivel humorérzéke egyiknek sincsen, nincs ember a gáton, aki beléjük fojtsa a szót és megállítsa őket. A film főszereplője, Quinn McKenna is közébük keveredik valahogyan, ő mondjuk nem annyira vicces, cserébe viszont átkozottul kemény. Legalább annyira, hogy érzésre nem csak az első rész Schwarzeneggere, vagy a második film Danny Glovere, de még az antalnimródos harmadik Adrien Brodyja is nevetve csomagolná össze fél kézzel.
Van itt még rajtuk kívül egy biológusnő, akinek nagyobb tökei vannak, mint a férfibrigád egyik-másik veteránjának, lévén külön kihangsúlyozott előképzettség nélkül ragad géppisztolyt, hogy futóversenyre kelljen a húdenagyon ijesztő és veszélyes ragadozóval.
Előtte, közben egy autista kisgyereknek is fontos szerep jut.
A lényeg úgyis az, hogy le kell gyakni az összes predatort, miközben van sok-sok hülyülés, meg kormánymachináció, meg sok egyéb masszív érdektelenség.
Nehéz elkezdeni a film elmarasztalását, mert azt kell mondjam, itt bizony semmi sem működik. Az eredeti filmmel való összevetésben (mely persze sehogy sem fair, de legalább pont ugyanannyira elkerülhetetlen) a legszembetűnőbb és legfájóbb pont az új film karizmátlansága. Míg John McTiernan 87’-es filmje fuldokolt a tesztoszteronban és magától értetődő természetességgel érdemelte ki tőlem a minden idők legmacsóbb akciófilmje címet, addig Shane Black filmje egyszerűen csak ciki. És főképp annak fényében ciki, hogy megpróbál hasonlítani az eredetire, ha másban nem is, abban mindenképp, hogy ugyanúgy egy kőkemény férfibagázst képzel el a központi szerepben, azt viszont már kínosan képtelen elhitetni a nézővel, hogy ezeknek az alakoknak tényleg három méter átmérőjű tökök lógnak a lábaik között. A csapatdinamika, a maszkulinitás, a macsó humor és az izzó feszültség, ami a Ragadozót anno emlékezetessé tette, innen rettenetesen hiányzik. Nem akarom ugyanakkor azt az érzetet kelteni, hogy a The Predator csak John McTiernan klasszikus első részéhez képest gyenge, mert nem. Elég rossz ez a film mindenféle kontextus, összehasonlítási alap nélkül, önmagában is.
Azt tudni lehet, hogy Black eredeti elképzeléséhez képest a film utólag rendesen fazonírozva lett. A hírek szerint az első kb. kész verzió vetítése után a némileg humorosabb hangütés elérése lett volna a célja az elrendelt utóforgatásoknak. Az újraforgatások nem jártak sok sikerrel, mert a filmből a vicc, mint olyan, továbbra is hiányzik. A szándékot sikerült csak a filmben jelezni, de nagy akarásnak ezúttal is nyögés lett a vége, mert a The Predator végül is egy amolyan idegesítő, folyton idétlenkedő, de pillanatokra sem vicces seggfej benyomását kelti, akit az embernek vagy felpofozni, vagy egyszerűen csak ott hagyni volna kedve. A Nagy Csapat minden tagjának megvan a maga nyavalyája. Színes egy csapat ez, elviekben mindegyikük másképpen vicces. Gyakorlatilag meg… nos, csak hogy jelezzem a probléma mértékét, egyikük esetében a humor forrása a Tourette-szindróma azon válfaja, amikor az illető véletlenszerű pillanatokban káromkodja el magát, és neked, kedves néző ezen kell nevetned. Azaz hogy, kellene, bár 13 éves kor fölött már ugyancsak nehéz jót derülni ezen. És ez a karakter amúgy ennyi. A Tourette-szindrómás, aki a legváratlanabb pillanatokban büfög fel korhatáros káromlásokat. Hozzá hasonlóan minden más szereplő leírható egyetlen hóborttal, furcsasággal, tikkel, valódi embernek még véletlenül sem benézhető egyik sem. A nagyon rossz vígjátékok karakterei ilyen életidegenek, mint ezek a manusok itt. A ragadozó sorban koncolja fel őket és azt kell mondjam, egyikért sem nagy kár.
Boyd Holbrook lenne a filmben a macsó faszagyerek. Karizmájának hiányát konstatálva csak unottan megrántom a vállam, mert végül is, így illik a fickó ebbe a semmilyen filmbe, ahol amúgy minden akció is totál jelentéktelen. Hogy egy a vígjáték irányába eltolt akciókomédia lett az új Ragadozó, az egy dolog, de hogy a sótlan akciónál csak a pocsék humor sértőbb benne, az már probléma. A film végén beexponált folytatást nem kérem, vagy nem így kérem, köszi.
(Csupán mellékes megjegyzés, de a folytatás-címekkel való szarakodásról is leszakadhatna már Hollywood… Predator, Predators, The Predator..., már most is nehéz betájolni, mikor melyik filmről van szó, évek múltán meg gyakorlatilag is lehetetlen lesz. Miért kell már a címben ordasat hazudni? Hogy ez most a THE, a nagybetűs epizód, amihez képest a többi a próbálkozás szintjén ragad? Ilyen az, amikor már az elején elkezd bűzleni valami.)
