Miután a Ponyvaregénnyel kultuszt, stílust és filmkorszakot teremtett, mindenki a következő lépését várta. Vajon mihez kezd Quentin Tarantino, a filmvilág újdonsült szupersztárja és csodagyereke egy ilyen sikerrel a háta mögött? A találgatások sorra mellé lőttek, mert a helyett, hogy tető alá hozta volna a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény kvázi-folytatását, a még évekkel ez utánig, hosszan kiszenvedő ötletcsírából megszületni próbáló Vega Brotherst, a helyett, hogy a hirtelen és váratlan jött kasszasikert meglovagolva fejest ugrott volna a hollywoodi sikerfilm-gyártás mocsarába, inkább olyat lépett, amilyet azóta se. Igaz ugyan, hogy továbbra is makacsul a saját útját járta, de úgy, hogy közben markáns alkotói stílusát más munkájának szolgálatába állította.

A Jackie Brown Tarantino egyetlen regényadaptációja. Az istenként tisztelt Elmore Leonard Rum Punch című bűnügyi regényét fordította forgatókönyvbe úgy, hogy néhány apró, de lényeges változtatást leszámítva a lehető legszorosabban követte le az eredeti mű cselekményét. A Jackie Brown egyesek szerint Tarantino legérettebb, legjobb filmje, míg mások azt mondják, inkább a leggyengébb és legunalmasabb. Tény, hogy valamelyest kakukktojása ez az életműnek, mert bár, ha pusztán strigulázzuk őket, sorra megvannak benne a rendezőre jellemző stílusjegyek, de az alkotói személyiség mégsem nyomja rá bélyegét olyan erősen az anyagra, mint bárhol máshol, akár előtte, akár azóta. Összhatását tekintve a Jackie Brown Tarantino legkevésbé egoista filmje, talán az egyetlen olyan darab az életműben, ahol ugyanolyan fontos a mit, mint a hogyan. Furcsa is, hogy a rendező amolyan hangout-filmnek tartja a Jackiet, olyasminek, ahol nem is az események folyása a lényeges, hanem a karakterekkel eltöltött idő, miközben szerintem meg pont hogy ez korai pályájának legcselekményesebb filmje. Egyenes vonalú, plotra épülő átverős-mozi, amiben persze sok a duma, de messze nem annyi, mint QT bármelyik más filmjében, és amiről szó van, az sem a cselekményből kifelé mutat, ahogy kifelé mutatott sokszor a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény esetében, hanem a cselekményre, vagy direkten a karakterekre vonatkozik.

A film központi szereplője Jackie, a priuszos múlttal terhelt fekete stewardess, aki potompénzért teljesít szolgálatot a nyugati part legrosszabbnak tartott járatán, mely Los Angeles és Mexikó között ingázik. Rendszeres bejárása Mexikóba lehetőséget nyit számára egy kis mellékes begyűjtésére, a fegyverkereskedő Ordell ugyanis ott tartja bő félmillányi piszkos delláját, amit Jackie segítségével apránként csempész át az Államokba. Ordellt persze már figyelik a zsaruk, fenik rá a foguk, a közelébe férkőzni pedig legkönnyebben Jackie-n keresztül tudnak. Le is fülelik a nőt egyik szokványos visszaútján és ultimátumot ajánlanak neki: vagy a börtönt választja, vagy segít nekik kézre játszani a nepper Ordell Robbiet. Lényeges különbség a Tarantinora jellemző karakterírás szempontjából, hogy itt Jackie úgy menő figura, hogy közben csöppet sem eltúlzott, elrajzolt, sőt nagyon is hogy emberi. Ő nem attól menő, ahogy a sódert löki, nem attól, hogy játssza az eszét és fölényeskedik, hanem attól, hogy elég fifikás és merész ahhoz, hogy a két szembenálló felet kijátszva a saját pecsenyéjét süsse meg. Ennek hogyanjáról-mikéntjéről szól a film bőséges, de könnyen röppenő 140 perce, ami egyben kezdetét jelenti az alkotói pálya egy új, több filmen és kerek egy évtizeden át tartó szakaszának is. Következő néhány filmjét Tarantino erős nőalakok köré szervezi: már a Jackie is olyan kvázi-heist mozi, amiben a nagy dobást nem menő gengszterek és zsaruk, hanem a nekik látszólag és amúgy félig-meddig ténylegesen kiszolgáltatott negyvenes fekete asszonyság gurítja meg.

A tarantinoi háttér felfestésének szempontjából fontos adalék, hogy Jackie a regényeredetiben fehér. A filmben meg fekete, mindenekelőtt azért, mert Tarantinonak mániája a feketemozi, az afroközösséget a hetvenes években célzottan kiszolgálni igyekvő blaxploitation irányzat. E felé való hódolatát rója le a Jackie Brownnal QT. A minden tarantino-filmet át meg átszövő utalások és tisztelgések is nagyobb részt e körülmény köré szerveződnek, kezdve már a címszereplő bőrszínének megváltoztatásával, a főszereplő Pam Grier kiválasztásával, vagy a Brown vezetéknév Foxy Brownból való átemelésével (a regényben Jackie vezetékneve Burke, nem Brown, a Foxy Brown pedig a főszerepet játszó Pam Grier ikonikus blaxploitation szerepe), de ezek valószínűleg csak a legnyilvánvalóbbak. Az ’hommage-cunami teljes egészét felfogni talán nem is képes a rendezőn kívül más senki, mégis lényeges, hogy a Jackie Brown ettől még nem lesz blaxploitation-mozi. Azért nem, mert ahhoz túlságosan komoly, vagy… nem elég camp-i, még a tarantinoi karakterhagyományokat a főszereplőhöz képest inkább magukon viselő mellékalakokkal együtt sem. Ordell, a kitartottja Melanie, vagy a nem túl éles Louis Gara mind kifogástalanul illenek a tarantino-panoptikumba, de míg ők elemelnék a filmet a valóság talajáról, a másik oldalon Jackie és az őt segítő Max Cherry folyton visszahúzzák azt a földre. Amúgy is… a blaxploitation bőrszín alapján szegregál, érezni, hogy a főhős alfahím fellépésében, coolságában kulcsszerepet játszik, hogy fekete. A Jackie Brownból hiányzik ez a vonás. A történet fekete környéken játszódik, feketék között, de egy karakter morális oldalválasztását sem határozza meg a bőrszíne.

 Tarantino és Leonard stílusa amúgy, ha nem is azonos, de egyértelműen kompatibilis, átvezethető egymásba. Olvassa csak el bárki az író nálunk legnépszerűbb, Szóljatok a köpcösnek című könyvét, vagy nézze meg a belőle készült filmet (ami amúgy a szerző műveiből készült adaptációk egyik legszórakoztatóbbika; a másik a Mint a kámfor), egyből ismerősek lesznek a történet faszagyerekei, menő, pattogó stílusban megírt, rém szórakoztató párbeszédei. Mondhatni, adja magát, hogy Tarantino Leonardot adaptáljon. A végeredmény mégis csupán… jó, fasza. Tarantino nem tud úgy írni és rendezni, hogy a munkájáról ne süssön 100 fokkal az ő sajátos ízlés –és stílusvilága, ezt a filmjét mégis valamelyest megköti a regényalap, és mint adaptáció, több mint megfelel, viszont mint QT-film, a rendezői pálya többi darabjához képest talán kevésbé érdekes.