A Marvel Cinematics Universe-zel kapcsolatban van néha az az érzésem, hogy a stúdió megbízott alkotói pusztán elkerülhetetlen, a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon áthidalandó akadályt látnak történeteik emberi vetületeiben. Érdekes például A Hangya és a Darázsban megfigyelni, ahogy a cselekmény kibontásának mechanizmusai csak mímelik a törődést, amikor a történet valamely kvázi-érzelmitöltetű kvázi-fordulatának ábrázolásához előhívják a filmnyelv valamely bevett kliséjét. Vegyük mindjárt azt a jelenetet, amikor a Laurence Fishburne által játszott professzorról, Hank Pym egykori kollégájáról, talán barátjáról kiderül, hogy az ellenfél oldalára játszik. A felfedezést Peyton Reed rendező a Hank Pym döbbent arcára való közelítéssel kíséri le, a snitt azonban alig tart elég hosszan ahhoz, hogy Pym meglepetésében elrebegje az áruló nevét, egy gyors vágás máris görgeti tovább az eseményeket a következő kipipálandó listaelem felé. A mozdulat hanyag odavetettségéből, reflex-jellegéből sugárzik, hogy sem a forgatókönyv, sem a rendezés nem gondolja egy pillanatig se komolyan azt, hogy a fordulat bármiféle érzelmi reakciót váltana ki a nézőből. Puszta tényként kenik oda, mintha csak egy lenne a két órás felépítmény kötelező elemeit tartalmazó recept tételei közül, ahogy az is, gyorsan, trehányul eszkábált deszkahíd, aminek célja nem a tartósság, a szépség, a gondos szakmunka, hanem hogy legalább addig kibírja valahogy, míg elvezeti a nézőt egyik humorosra hangolt setpiece-től a másikig.

A sztori már az alapproblémáját is hasonló odafigyeléssel és igényességgel kezeli. Ebben a filmben egész egyszerűen minden macguffin, valódi értelme, önmagában álló tartalma szinte semminek nincs. A Hangya első részének végén Scott Lang szubatomira zsugorodik, ezzel belép egy olyan világba, ahonnan elvileg nincs visszatérés (neki aztán mégis sikerül visszanőnie a látható valóságba). Ebben a makroszkopikus világban ragadt korábban az eredeti Hangya, Hank Pym felesége is, a második rész fő célja az, hogy őt onnan kimenekítsék. A kiindulópont már önmagában önkényes baromság: kitalálják, hogy míg Scott az első részben lent tartózkodott, Hank Pym felesége valahogy üzenetet helyezett el a férfi fejében, hogy valamiféle kapcsolat alakult ki a két atomnál is parányibb létforma között, amit most kihasználva lehetővé válik a mentés. Ehhez persze mindenféle kütyük és technológiai alapfeltételek teljesülése szükséges, a film első etapja így nagyjából azzal telik, hogy a cselekmény félvállról odavetett technikai blablák felhasználásával vonszolja magát egyik macguffintól a másikig. Gyakorlatilag majd’ minden pillanat arról szól, hogy  emberek próbálnak megszerezni valamit, amiről a nézőnek esélye sincs tudni micsoda, vagy hogy működik, vagy egyáltalán miért is van rá szükség. Ez amúgy még önmagában nem lenne probléma, elvégre elég egy történet sarokpontjait, a karakterek céljait pontosan ismerni ahhoz, hogy követni tudjuk az eseményeket. Hogy milyen flancos kütyüvel és hogyan érik el céljukat, az tulajdonképp mindegy is, míg legalább azt tudjuk, hogy mi az a cél. Gondot mindösszesen az okoz, ha a film java részében nemigen kínál mást, mint egyik rogyadozó deszkahidat a másik után, ha a hidak közül hiányzik az a bizonyos köztes szabad tér, ami ebben a zavaros hasonlatban épp a mókát, a kreatív setpiece-eket lenne hivatott jelképezni. Ezek nélkül, egy idő után, az ember azt érzi, hogy a film nem tart sehová és hogy amit lát, az nem több, mint történetmondásnak álcázott nagybetűs alibizés.

A Hangya és a Darázs szerencséje az, hogy amikor végül odaér a finálé nagy akciómomentumaihoz, azok végre pont olyanok, amilyennek az egész filmnek lennie kellett volna. Kellően viccesek és ötletgazdagok ahhoz, hogy mindenféle érzelmi beágyazottság és a történet felé való érdeklődés nélkül, akár a film többi részétől elemelve, önmagában, pusztán vásári mulatságként is képesek legyenek szórakoztatni. Az autós üldözésnek induló, majd vízre szálló, a karakterek és tereptárgyak méretével folyton eljátszó, a helyzetben meglévő humorforrást is kellően kiaknázó csúcspont a Marvel városromboló, fél órás zúzdáihoz képest most is kimondottan szerény, inkább az ötletekre támaszkodik, mint a nyers erőre és azt kell mondjam, tényleg működik. Előbb nézem újra ezt a szegmenst magában, Youtube-on, mint a teljes filmet még egyszer.

Talán nem véletlen, hogy az MCU legjobban sikerült, valóban filmként is értelmezhető darabjait általában valódi filmrendezők készítették, akik még a sokszor zavaros, inkonzisztens cselekményt is képesek voltak felülírni másfajta erényekkel, stílussal, jól működő csapatdinamikával, egy szóval: egyéniséggel. Peyton Reed sajnos (munkásságának eddig általam ismert szelete alapján) nem tűnik közülük valónak, ez pedig fájóan kiütközik a második hangya-filmen, aminek ha vannak is vicces, jobb momentumai, ha nem is tartozik a stúdió legrosszabb munkái közé, azért a középszerből semmiképp sem tud kinőni. A filmet nézve néha olyan érzésem volt, hogy talán nem is akart igazán.