Robert Rodriguez testében mintha mindig is két alkotó bújt volna meg: az egyik a Desperadot, vagy az Alkonyattól pirkadatigot jegyző, Tarantinoval bratyizó, piszkos, de fenemód szórakoztató stílussal megáldott macsófilmes, a másik a Kémkölykökhöz, vagy a Cápasrác és Lávalány kalandjaihoz hasonló, feledhető és jobbára jellegtelen gyerekfilmeket gyártó tucatiparos. Nos, a Battle Angel Alitáról menet közben valahol apró változtatással a máris egy fokkal kevésbé ütős Alita: Battle Angelre átkeresztelt új, hollywoodi blockbustert sajnos utóbbi rendezte: Rodriguez egyénisége ebben a közegben maximum pár latino mellékalak, vagy a háttérben megbúvó spanyol felirat képében érvényesül, de a film célközönségét illetően is sokkal inkább a rendező korhatár nélküli munkáihoz húz, mintsem b-kategóriás gyökerekkel rendelkező kultfilmjeinek izzadt-mocskos világához.

Az Alitáról általában tudják, de mégsem elhagyható információ, hogy James Cameron kilencvenes évekbeli álomprojektjéről van szó, melyet aztán, tudván hogy karrierjének hátralévő részét minden bizonnyal lekötik az Avatar folytatásai, – a fáma szerint – baráti beszélgetés közben, szinte vállrándítással engedett át Rodrigueznek, hogy az aztán Cameron eredeti, irdatlan hosszúságú scriptjét gyúrja-húzza-vonja megvalósítható, egyfilm hosszúra. A húzásvonás aztán olyan jól sikerült, hogy az Alitából már cselekmény szinten is hiányzik minden, ami izgalmas vagy érdekes lehetne, minderre pedig Rodriguez még rápakol egy abszolút jellegtelen, sőt sokszor valódi rosszízlést sugalló rendezéssel. Az Alita lehetne egy olyan teljességgel középszerű alkotás, ami a technológiai érdemein túlmenően szót sem érdemel – a történet ezen interpretációjától, azt hiszem, ez lenne a legtöbb, mi kitelik -, de a megvalósítás gyengeségei ennél még egy fokkal lentebb rugdalják a filmet, hogy ha esetleg gyengén rebbenne is valamicske szív a gyönyörűen renderelt pixelcsodák mögött, a felszínt borító rettenetesen kínos kliséhalmok mindenképpen visszafogják a film ereiben lassan éledező, csordogáló véráramot.

A történet a távoli jövőben játszódik, 300 évvel egy nagy, kataklizmával felérő háború után. A talajszinten, Roncsvárosban tombol a szegénység és a nyomor, az itt élők többségének legfőbb vágya a magasban épült lebegő városba eljutni, fel, a gazdagok közé, ahová azonban számukra aligha vezet út. A címszereplő Alitának csak az agya emberi, testének maradéka kibernetikus csinálmány, melynek roncsolt maradványaira egy mérnök (ami a film világában jellemzően a doktorral azonos) bukkan rá. Hazaviszi, megjavítja, a cselekmény pedig gyakorlatilag teljes egészében Alita önkereséséről és az őt körülvevő ármányos, gonosz világ felfedezéséről szól. Ráadásul olyan szigorúan kimérve, hogy amint a sztori picit is érdekessé válna, a film máris véget ér. Nyilvánvalóan franchise-indítónak szánt darabról van szó, afféle bevezetőről, ami megalapozni és feltárni hivatott a későbbieket tartó alapot, ám a mesemondást illetően teszi ezt olyan fantáziátlanul, olyan mérhetetlen unalommal, hogy a vetítőtermet elhagyva egyre csak a szépen renderelt semmi kifejezés járt a fejemben. A klisékről persze úgy általában tudni kell, hogy sosem a tartalmuktól válnak zavaróvá. Akkor szúrnak szemet, ha valaki nem tudja őket érdekesen és eredetien, de legalábbis úgy előadni, hogy elcsépeltségük helyett újra az igazságuk domborodjon ki. Rodriguez hiába rutinos rendező, az Alitában sokszor teljes inkompetenciáról tesz bizonyságot. Ha egy szerelmi vallomás, melyben a címszereplő szó szerint a szívét nyújtja szerelmesének önmagában nem működik érzelmileg, az egy dolog, ráfogható a helyzet és a párbeszéd banalitására, de ha még a pillanatot kísérő zeneszerző (az amúgy full tehetséges Junkie XL) is ezeréves kottákból játszik átlátszó szándéktól bűzlő, rossz ízlésű tételeket, arra már nem lehet mentsége egy Robert Rodrigueznek sem. Ráadásul a film egészén kiütközik, milyen furán is hat az, amikor amerikaiak nyugati hangulattal, nyugati klisékkel, nyugati hatásmechanizmussal öntenek nyakon egy a gyökereiben nagyon is keleti történetet: ez a mechákkal és keleti ízű nevekkel teli közeg rendre idegenség-érzetet kelt az emberben akkor, ha megpróbálják ráfeszíteni egy hozzá nem illő templatere. Mint mikor az amcsik a Dragon Ball náluk vetített verziójában rockra cserélik az eredetiben egész más hangulatot árasztó, teljesen más jellegű aláfestő zenéket.

Ezen a ponton persze felesleges picsogás azon sírni-ríni, hogy vajon milyen is lett volna a texasi kalaposé helyett a kanadai exkamionos vízióját látni szárba szökni, de az ember mégis csak elmereng. Biztos vagyok benne, hogy Cameron kezében már a cselekmény is másabb lett volna. Fókuszáltabb, jobban ívelt, áramvonalas. Nála mindig a karakter az első, belőle bomlik ki minden, még a nem ritkán bombasztikus romboláspornóba torkolló akciójelenet is. Apropó, akció… külön szomorú, hogy az Alitában sehol sincs a Desperado fegyveres csörtéit anno lüktető energiával és játékossággal csurig töltő Rodriguez. Ahogy ebben a filmben a pőre látványon kívül szinte minden, úgy az akció is felcserélhető és azonnal illanó.

Eddig nem ejtettem szót róla, mert a filmet semmilyen szempontból nem menti, de a motion capture technológia valóban megint sokat finomodott. Alita egy pillanatra nem érződik műnek, élő, érző lény ő és minden, ami a filmben jó, az belőle származik. Olyannyira mosódik össze az élő alakítás a CG-trükkökkel, hogy azt is nehéz megmondani, a csodás végeredményből mennyi a karaktert alakító Rosa Salazar és mennyi a grafikusok érdeme. Csak hát… a techdemo ideális hossza 10-15 perc. Érdemes lett volna a film egyéb aspektusaira legalább akkora figyelmet fordítani, mint amekkorát nyilvánvalóan és láthatóan fordítottak a világ vizuális megalkotására. Akkor talán nem a szekunder szégyentől szorulna össze időnként az ember mellkasa.