Moulin Rouge (2001. Baz Luhrmann) ∗∗∗∗∗
A giccsesztétika páratlan csúcsteljesítménye, melynek csiricsáré vizuális és mesés érzelmi túlkapásai lehengerlően állnak össze nagybetűs stílussá. Vicces, érzelmes, nagyszerű. Bővebb vélemény: https://kritikustomeg.org/film/345/moulin-rouge-2001/cikkek/435
Amadeus (1984. Milos Forman) ∗∗∗∗∗
A jó képességű, tanult mesterember, aki a született zseni ihletett tehetségét vágyja, de fölérni azt egy élet munkájával sem képes. Szembesülni az elérhetetlennel, aminek tőlem való távolsága oly beláthatatlan, hogy az már nem szorgalomra motivál, hanem csak irigységet gerjeszt, ami élve emészt el. Sértettségben, fájdalomban vakon hadban állni az igazságtalan univerzum közönyös Istenével, és tehetetlenségben pusztulni el. Erről szól a nagyszerű Milos Forman méltán sokoscardíjas filmje, mely a hóbortos Mozart és a császári komponista, Salieri személye köré sző nagyjelenetekben gazdag drámát (valójában Peter Shaffer színpadi művét adaptálja filmre pompás kivitelben).
Total Recall (1990. Paul Verhoeven) ∗∗∗∗∗
Technológiai szempontból korát megelőző akció-sci-fi, ami után ma is megnyalja mind a tíz ujját az ember. Brutálisan erős tempót diktál a cselekmény, Paul Verhoeven rendezése dinamikával, ötlettel, humorral, törődéssel, gore-ral és… ha egyetlen szóval kellene leírnom, azt mondanám, lelkesedéssel teli. Innen, a grammra kiszámított polkorrektség korából nézve szó szerint hihetetlen, hogy néhány évtizeddel korábban még ilyen is lehetett egy blockbuster. Véres, piszkos és bűnös mód szórakoztató. Nagybetűs mozi a Total Recall, Schwarzenegger ikonikus karrierjének egyik legjobbja, melynek ereje csak még nyilvánvalóbb, ha a színtelen-szagtalan, kilúgozott remake-kel veti össze az ember. De erről picit később…
Falling In Love (1984. Ulu Grosbard) ∗∗∗∗
Van, hogy a nemes egyszerűség a leginkább célravezető. A Falling in Love (magyar keresztségben Zuhanás a szerelembe) sokáig olyan érzetet kelt, mintha téli estére szánt tévéfilm volna, tényleg, hétköznapiságából csupán a két A-listás világsztár, De Niro és Meryl Streep jelenléte okán világlik ki, de a két főszereplő kapcsolatára, egymásra hangoltságának kibontására szánt idő lassan kifizetődik és a némileg egykedvű szemlélődés részemről érdeklődésbe, törődésbe fordult át, a film pedig végül a maga régimódi egyszerűségével élményszámba ment.
Mid90s (2018. Jonah Hill) ∗∗∗∗
A Mid90s – Jonah Hill váratlan rendezői bemutatkozása – remekül sikerült hangout-film, ami ráadásul baromi ügyesen idézi meg a 90-es évek hangulatát is. A film legvégére bevágott „home-video”-ból érződik ki igazán, hogy mennyire hitelesnek is tetszik az egész film. Valódiak a karakterei, passzol a karcos képi világa, oltári a soundtrackje, egyszerűen fesztelen és természetes az egész. Jonah Hill filmválasztásai már színészi mivoltában is nyilvánvalóvá tették, hogy ambiciózus figura, de azt azért a franc se gondolta volna, hogy a stoner-filmekben ökörködő apatowi bagázs állandó tagjai közül éppen ő lesz az, aki ilyesfajta jóízlést és sokszínű tehetséget mutat.
Captain Marvel (2019. Anna Boden, Ryan Fleck) ∗∗∗∗
A filmet nyitó húsz perces űrfantasy-blabla – mint a Marvelnél általában, úgy most is - unalmas és fárasztó, a cselekmény részleteiben – megint csak, mint általában – valószínűleg minimum kamionnyi hézagok türemkednek, de a Captain Marvel mindezt képes feledtetni az emberrel, elő tud állítani egy fajta suspension-of-disbelief állapotot, ezért a dicséret pedig elsősorban Brie Larsont illeti. Igen, lehet unszimpatikus az, ahogyan Larson a filmet övező marketingkörökben megnyilvánul, de ezt a marvel-darabot bizony akkor is a vállán viszi, személyében a stúdió egy újabb tökéletes castingjáról beszélhetünk. Na meg… ott a macska. A macska azért még sokat segít neki. Larson és a macska, ők viszik el hátukon a filmet. Amúgy meg, hiába piszkálják sokan e miatt őket, a Marvel igenis, hogy igyekszik másképpen megközelíteni karakter-eredettörténeteit, itt is épp eleget variálnak a formulán ahhoz, hogy az végül ne tűnjön avíttnak.
Total Recall (2012. Len Wiseman) ∗∗
Len Wiseman totalrecall-remakje nagyjából az a mérvű gyalázat, amire az ember előzetesen számít tőle. Az élettel, színekkel, hangulattal eltelt 1990-es filmhez képest súlytalan, mint egy rosszabb videójáték. Sem karakterben, sem izgalomban nem említhető egy kategóriában eredetijével, humorral meg gyakorlatilag nem is próbálkozik. Helyette manapság divatos, sötét tónust ölt, de búvalbaszottsága átlátszóan művi, komolyan venni azt egy pillanatra sem lehet. Unatkozni, esetleg elaludni rajta, de ha azt nem, legalábbis nagyon várni a végét, na azt lehet, egykönnyen.
Ghost In the Shell (1995. Mamoru Oshii) ∗∗∗∗
Az anime műfajának egyik nemzetközi szinten ismert és elismert nagy klasszikusa, Mamoru Oshii Ghost In the Shell című filmje, ez a még az ezredfordulón túl is leginkább csak fenyegető víziónak tetsző science-fiction ma, 2019-ben már majdnem pariban van a valósággal. Az egykor elképedve figyelt techno-jövőkép, melyben a civil világ minden lakosa folyamatos kapcsolatban áll egy mindenek felett álló, mindent magába foglaló hálózattal, ma már ismerősnek tetszik és vele kapcsolatban tulajdonképpen az a félelmetes, hogy milyen kevéssé tűnik csupán vészjósló jövővíziónak. Talán ennek is köszönhető, hogy a film némileg veszített hatásából, a ténylegesen eltelt időnél tán többet öregedett az elmúlt évtizedben, ám azt meg kell hagyni, hogy ami a stílust illeti, a Ghost In the Shellen nem fog az idő. A film csúcsát számomra mindig az a több perces, Kenji Kawai hipnotikus zenéjére vágott városi életkép jelentette, aminek a cselekményhez ugyan szorosan semmi köze nincs, mégis elmondhatatlanul és elvitathatatlanul sokat tesz hozzá annak összképéhez.
The LEGO Movie 2: The Second Part (2019. Mike Mitchell, Trisha Gum) ∗∗∗∗∗
A lego-filmek alkotói több szempontból is komoly bajba sodorták magukat, amikor meghatározták a brandhez kötődő filmuniverzum kreatív alapvetéseit. Mert vegyük csak példának az aktuális bemutatót: a LEGO Movie második része (csak úgy, mint a LEGO-alapú filmek eddig mindig) igazi tematikai –és univerzumkavalkád. Indul mint inváziós film, de villámgyorsan a legutóbbi Mad Max film világát idéző posztapokaliptikus helyzetbe torkollik, hogy aztán pillanatok alatt az űrbe helyezze át székhelyét és amolyan könnyed űrkalanddá váljon, és mindezt úgy kell megoldania, hogy világát tekintve végig konzekvens, egységes maradjon, percenként megszámlálhatatlan mennyiségű verbális és vizuális geget, önreflexív, vagy más filmekre vonatkozó utalást helyezzen el szövetében, és mindezen felül a végére még érzelmileg is képes legyen megérinteni a nézőjét. Egyszerű, nagyjából mintha a klasszikus spoof-filmek (ilyen a Csupasz pisztoly, vagy mondjuk a Nagy durranás) alkotóit arra köteleznénk, hogy paródiáik egyszerre legyenek fergetegesen viccesek és drámában hitelesen erősek, kikacsintásokkal telik, de saját lábukon is megállók, közben pedig még tanulságot is szállítsanak úgy tálalva, hogy az a legkisebbeknek is érthető, zsebre vágható legyen. A LEGO Movie 2 (ami azt illeti, az első rész, vagy a LEGO Batman is, de az idei folytatás talán még inkább) mindezt a képtelen elvárás-paradoxonhegyet játszi könnyedséggel szállítja, valahogy úgy, mintha mi sem lenne természetesebb.
Szinte anomáliának tűnik, hogy egy 100 millió dolláros hollywoodi animáció ennyire üdítően eredeti legyen. A LEGO-kaland folytatása az őrült, határokat nem ismerő kreativitás és humor olyasféle csúcsteljesítménye, ami néha már-már a szónak nem is csak átvitt értelmében lehengerlő, hanem tényleg: ez a mennyiségű ötlet, utalás, szóvicc és vizuális geg valósággal maga alá temeti az embert, a fantasztikusan jól sikerült magyar fordítás pedig még rátesz az élményre egy lapáttal. Mindehhez hozzátéve a cselekmény meta jellegéből adódó plusz érzelmi töltetet (ami azért - csak hogy igazságos is legyek, ne csak elragadtatott - az első részhez képest kevéssé nyílegyenes, egyszerű és vegytiszta módon lett prezentálva), a tömegvéleménynek ellen tartva azt kell mondjam, az elképzelhető legszebb, legerősebb búcsúja lehet ez ennek a jelenleg olybá tűnik, kérészéletű franchisenak. Az első részt még elvitte a LEGO brand, a LEGO Batmant még elvitte a Batman brand, de a mindig az egyszerűre, a könnyen követhetőre, az unásig megszokottra vágyó tömeg harmadszorra már nem kért a furi karneválból. Ki tudja, a Playmobil Movie talán majd tényleg kellően lapos, meg szokásos lesz ahhoz, hogy mindenki könnyen le tudja nyelni. Mer' ezt a legósat nem tudják, úgy látszik.
The Rider (2017. Chloé Zhao) ∗∗∗
Vannak azok a drámák, amik nagy igyekezetükben, hogy megmaradjanak tisztának és valóban őszintének, végül is a másik végletet találják meg maguknak és hatásvadász helyett túlságosan visszafogottá válnak. Ez a baja Chloé Zhao filmjének is: hiába giccsmentes, hiába vannak igazán erős pillanatai (a lovak szelídítését mutató képsorok, vagy a sérült baráttal foglalkozók például érdekesek és megrendítőek), összességében mégis kicsit túlságosan magába zárult film ez ahhoz, hogy igazán a közelébe tudjak férkőzni. Amúgy érdekes, hogy a The Rider a legapróbb részletekig lebontva tekinthető A pankrátor testvérfilmjének. Chloé Zhao pontosan ugyanazt a dilemmát dolgozza fel, mint Aronofsky, ugyanazokat az állomásokat járja be, csak másik végkifejlethez érkezik meg, és sajnos (talán visszafogott főszereplője által predesztinálva) alacsonyabb hőfokon ég, nem lángol, csak parázslik.
Climax (2018. Gaspar Noé) ∗∗∗
Gaspar Noé legfrissebb filmes ámokfutása ugyanúgy áteshetne a nézőkínzás kategóriájába, mint legutóbbi darabja, az Enter the Void, a Climaxet azonban menti ettől, hogy két és fél óra helyett csak másfél órán át borzolja az idegeket és ekkora dózisban a kimondottan erős pillanatai sem sikkadnak el kibírhatatlan dögunalomban. A Climax jó pár ponton erős, nem egyszer már majdnem meg is győzött arról, hogy jó filmet látok, végül aztán mégis... mégis… Talán az a baj, hogy Noé mindig öncélú vizuális stílusa túlzottan elidegenítő?
A Climax nagyrészt valós időben ábrázolt pokoljárásáról rendre az Anyám! ugrott be, ám míg Aronofsky elszabadult őrjöngése tartalommal, szimbolikával teli, addig Noé esetében a borzongató képsorok nem állnak össze egységes hatássá, megmaradnak az öncélúság érzelmileg kopár síkjain. A megállíthatatlanul pergő képsorokon persze gyerekek halnak, drogos delíriumban maguk alá hugyoznak, basznak, magukat vagdossák, tehát hogy barbarizálódnak az amúgy is tán csak vékony kultúrmázzal fedett népségek és félreértés ne essék, mindezzel nekem alapvetően semmi bajom nincsen, csak... lenne kicsit erősebb, hatásosabb az összkép. Hogy ne az öncélúságot, hanem a drámát érezzem benne.
The Great Dictator (1940. Charlie Chaplin) ∗∗∗∗∗
A diktátor a grandiózus, nagyszerűségét illetően valószínűleg a Holdról is világosan kivehető chaplini életmű egyik legjelentősebb darabja. Összképét illetően nem hibátlan, bő két órás hossza túlzó, és bizonyára vannak nála sok szempontból kiforrottabb, kimunkáltabb chaplin-filmek is, a rendező-író-főszereplő-zeneszerző-producer Charlie Chaplin komikusi zsenije viszont a legmagasabb szinten működik benne. Mindemellett átsüt a filmen Chaplin határtalan humanizmusa, ami a vicces burleszk kategóriája fölé, valahová a nagy mesterművek közvetlen közelébe emeli ezt a munkáját is. És hogy milyen bátor kiállás egy ilyen filmet (egy hitler-paródiát!) 1940-ben elkészíteni, arról talán nem is kell szót ejteni.
Aquaman (2018. James Wan) ∗∗
Az Aquaman dizájnja rendkívüli. A víz alatti világ megvalósítása nem csak technikai, hanem kreatív értelemben is figyelemreméltó, ez pedig ritkán elmondható érdem szuperhősfilmek, de úgy általában a blockbusterek közegében is. Mindemellett az Aquaman végeredményben mégis egészen pocsék film. Ami fantázia megjelenik a világalkotásban, az teljességgel, száz százalékosan hiányzik a film minden egyéb aspektusából. Hogy a cselekmény ostoba, az persze egyáltalán nem váratlan, de hogy szürke és jellegtelen, az már azért szomorú, szürkeségét és jellegtelenségét ráadásul a karakterek csak tovább mélyítik. Nem is értem, hogy az az Aquaman, aki a Justice League filmnek még a váratlan, üde színfoltja volt, hogyan változhatott saját szólófilmjére ilyen humortalan, karizmáját tekintve is csak statisztériának beillő alakká. Pedig a filmnek benne kellene megtalálnia legfőbb erősségét, hiányában ugyanis megmarad egy az indianajonesi vibe-ot pillanatokra meg-megvillantó, de rosszul megírt, csöppet sem érdekes, csöppet sem szórakoztató, méregdrága gagyinak. Az a fajta ultragáz rágógumi, amit csak rág, rág az ember, mikor egyszer csak rájön, hogy nem kiment az íze a cuccnak, hanem tulajdonképp sosem volt neki.
Us (2019. Jordan Peele) ∗∗∗∗∗
Jordan Peele második filmjének értelmezési lehetőségei módfelett szubjektívek. Már a rendező bemutatkozó filmje, a Get Out is szokatlan intelligenciával, eredeti nézőpontokat felvéve beszélt a rasszizmus unásig tárgyalt témaköréről, az Us viszont végképp az a fajta film, ami csakis a néző fejében lévő hozott anyaggal együtt, a filmkészítői koncepcióval közösen áll össze értelmezhető egésszé. Nem arról van szó, hogy Peele davidlylnchi szinteken tolja a filmes impresszionalizmust, de mondjuk Darren Aronofsky legutóbbi, széles körökben kiutált Anyám! című filmjével simán rokonítható az Us abban az értelemben, hogy a vásznon pergő cselekményt önmagában szemlélve, csakis arra támaszkodva nem áll össze kielégítő élménnyé. Nem is akar. Peelenek nem célja narratív szinten elvarrni az összes szálat, magyarázatot adni minden felmerülő kérdésre, kitölteni a logikai réseket (ami azt illeti, e filmtípus kapcsán alapvetően értelmezhetetlen a logikai rés, mint kritikai probléma-megjelölés; majdnem mintha az Andalúziai kutyán kérnénk számon a cselekmény értelmezhetőségét, vagy Salvador Dalín az elfolyó, szétolvadó óratestek anyagleírását és annak összevetését a festményen ábrázolt aktuális időjárással, hőmérséklettel), e helyett játékra hív, gondolatébresztőként szolgál, és noha tekinthető aktuálpolitikainak, valójában az emberre, a társadalomra vonatkozó általános jellemzőket fogalmaz meg a horror nyelvén. Külön érdekes, hogy alapgondolata simán beillene drámának, Peelenek mégis valahogy az a természetes, ha horrorban fogalmaz, egyelőre ezt tekinti elsődleges (ha úgy tetszik, anya-)nyelvének. Szó se róla, nehezen feledhető filmet rakott össze, néhol vicceset, máskor rémisztőt, a rémület itt azonban nemcsak a horror filmnyelvi eszközei által teremtődik meg, hanem a film tartalmi rétegeinek jelentése által is; kimondom na: baszottul félelmetes abba belegondolni, hogy az ember folyamatos harcban áll duális lényének sötétebbik felével, ami bármikor felülkerekedhet rajta, hogy átvegye az irányítást a hétköznapok felett. Nem mellesleg Michael Abels tollából az év első figyelemreméltó soundtrackje is megszületett.
Nothing But Trouble (1991. Dan Aykroyd) ∗∗∗
Gyermekkori kedvenceket újranézni mindig komoly kockázat, gyermekkori kedvencek ugyanis az idő és az ízlésfejlődés próbáit ritkán állják ki. Igaz a tétel Dan Aykroyd egyetlen rendezésére, az Eszelős szívatásra is, ami ugyan pont olyan perverzen undorító, mint arra emlékeztem, de undorának bája már sokkal kisebb, mint volt anno, húsz-huszonöt évvel ezelőtt.
Leaving Neverland (2019. Dan Reed) ∗∗∗∗
Elsőre furcsának tűnhet, hogy a Marvel popkulturális közbeszédben való, ilyenkor február-márciusban immár szinte hagyományosan bérelt helyét (legalábbis április végéig, amikor majd újra a szuperhősuniverzum kerül a figyelem középpontjába) egy dokumentumfilm vette át. De csak elsőre, mert ha azt veszem, hogy a botrány szagára reflexből gyűl a nép, pláne ha közben bálványt is lehet dönteni, akkor már csöppet sem érthetetlen az eset.
A Leaving Neverland egy kétrészes, összesen négy óra hosszú dokumentumfilm, ami a pedofília vádjával karrierje során számos alkalommal szembekerülő Michael Jackson két egykori (állítólagos, teszem hozzá a rend, a béke és a píszí kedvéért) áldozatának visszaemlékezéseit, vallomásait mutatja be. A film első része belőlem kimondott visszatetszést váltott ki: sokkal inkább tűnt vádiratnak amit látok, mintsem valódi, több nézőpontú dokumentumfilmnek, ráadásul amit ennek az első két órának a végére megtudtam, azt tudtam már fél óra elteltével is, így végtére egyszerűen unalmas volt nézni a filmet. Nem illik tán ilyet mondani, amikor valódi emberek élettragédiájáról van szó, de Jacko perverzióját leplezni próbáló újabb meg újabb trükkjei a film ezen szakaszában egyszerűen nem tartják fenn a figyelmet. Vádakat sulykol a Leaving Neverland, a nélkül, hogy az események hátterében húzódó mélyebb okok megértésének akár csak a szándékát felfedeztem volna rajta. Mert hát, vajh létezett-e a popsztárok világának Michael Jacksonnál nyilvánvalóbban lélekrokkant, sérült figurája? Mégis, a doksit egyáltalán nem foglalkoztatja, mitől lett Jackson olyan, amilyen, ahogy általában sem foglalkozik a pedofília természetrajzával, zsigeri undorral közelít témájához, az elítélő hangnemen túlmenően semmit nem fogalmaz meg vele kapcsolatban, pedig hát volna elég megfejteni és megbeszélnivaló civilizációnk eme sötét, elhallgatott, súlyos tabuján. A szexuális devianciákhoz kötődő általános paradoxonok kényelmetlenségét spórolja el a film, tudniillik hogy velük szemben az elszenvedő alany tulajdonképp teljesen tehetetlen (értsd, azzal senki nem tud mit kezdeni, hogy mitől áll fel a fasza). A pedofília mögött az esetek egy részében (nagy részében, azt hiszem) a személyiség olyan torzulása állhat, ami végzetes törést okozhat az ember énképében és amit akár, ki tudja, talán kezelni is lehetne, de hogy kellene, az kétségtelen. Addig azonban esély sem mutatkozik erre, amíg nem rángatjuk ki a tabut a barlang sötét mélyéről a napfényre. A Leaving Neverlandnek eddig példátlan alkalma adódott arra, hogy ezt a munkát elkezdje, és valahol azt gondolom, hiba, hogy nagy ívben tett a lehetőségre.
Nade! Mindezen témákban ugyan a dokumentumfilm második része sem merül el, de a Jackson elleni vádak és perek kapcsán azért akarva-akaratlanul is rányitja szemeit a téma tágabb perspektíváira. Az előtérben tartott személyes szál is beérik közben lassan, a két srác traumája (amit nem is az eset idején, hanem csak utólag, az események valódi jelentésére később ráismerve, a tagadás bástyáit tégláról-téglára leépítve, már felnőttként élnek meg), annak egész családjukra való hatása, a szülői felelősség kérdésének tárgyalása végül is szívszorító darabbá teszik a Leaving Neverlandet. Ami dokumentumfilmként a hiányosságait illeti (lásd az előbbi bekezdést)… megértem és elfogadom, hogy ez elsősorban az áldozatok filmje. Azzal együtt remélem, hogy egyszer elkészül az a film, ami a téma másik vetületét is hasonló alapossággal vizsgálja, egy harmadik darabot pedig simán megérne a társadalom jackson-ügyre, a benne rejlő és sokak számára feloldhatatlan ellentmondásra adott reakciója is.
