A legutóbbi Avengers kapcsán a teljes MCU-ra vonatkoztatott, a Végjátékot illetően fokozottan SPOILER-HEAVY, hirtelen, félig-kidolgozott, csenevész panaszáradat.

A Marvel első nagy, utólag Infinity Sagának keresztelt történetciklusát lezárni hívatott Végjáték nagy problémái (melyek az én értelmezésemben – elvitathatatlan popkulturális jelentőség ide vagy oda – megfosztják annak lehetőségétől, hogy igazán jó film kerekedjen belőle) tulajdonképp megegyeznek a Marvel Cinematic Universe általános problémáival. Ahogy ezek a történetek egyesével, külön-külön, úgy az általuk kiadott összkép is: szedett-vedett. Zavaros, fókuszálatlan, összecsapott. A Marvel egy-két film erejéig belecsapott már számos témába, épített megannyi személyes kapcsolatot és konfliktust, de jószerivel mindet elengedte azelőtt, hogy alaposan kidolgozta és a végkifejletig vezette volna őket. Natasha Romanoff és Bruce Banner bimbózó romantikája, Steve Rogers és Bucky kapcsolata, de még az egész MCU szempontjából sokáig központinak látszó Steve Rogers és Tony Stark közötti ideológiai összekülönbözőség is; mind csak vázlatosan kifejtett, idő előtt berekesztett, végül más történések miatt elfeledett narratív zsákutcának bizonyult.

A gond azt hiszem az, hogy bár a Marvel úgy tesz, mintha történetre és karakterre alapozott univerzumot építene, mintha hosszú, drámai veszteségeket és végkifejletet ígérő mesét szőne különleges hősökkel, valójában sosem kötelezte el magát igazán a narratíva fókuszú filmkészítés mellett. Az elmúlt bő tíz év marvel-filmtermése számomra annak a bizonyítéka, hogy a stúdió a történet integritását bármikor feláldozza egy-egy geekgazmust okozó pillanat cselekménybe emeléséért, nagyjából fittyet hányva arra, hogy annak van-e ott és éppen keresnivalója, vagy nincsen. Részben talán rajongói lelkületből fakadó jó szándékból, részben rideg számításból, annyi mindent és annyi mindenkit akarnak mutatni ezek a történetek, hogy szinte semminek nincs idő alapot teremteni, megágyazni, ettől pedig az események túl sok aspektusa válik átlátszóan kiszámítottá, erőltetetté és hatásvadásszá. Ahhoz, hogy az ilyesféle monumentalitás működni tudjon, történettel és/vagy stílussal kell neki hátteret teremteni, e kettőben pedig a Marvel sosem volt különösebben ügyes, vagy épp eléggé érdekelt (egy-két kivétel azért akad a katalógusban, de azok inkább számítanak kivételnek, üde meglepetésnek). Simán elhiszem, hogy ők tényleg szeretnének a történet szintjén is maradandót mondani, de újra meg újra elcsábulnak annak lehetőségétől, hogy (képletesen szólva) plusz egy Pókember legyen a csatát megelőző epikus körsvenken. A célközönség kiszolgálása annyi időt vesz el, hogy a mellett egyszerűen képtelenség a történetek érzelmi oldalát rendesen elmélyíteni; még ha adott pillanatban meg is érint egy-egy mozzanat, az érzés nagyon hamar (legtöbbször már a moziból kisétálva) instant-élménynek találtatik, nem szervesül gyökeresen, nem hagy nyomot, csak… elpárolog, nem marad más utána, csak a tényszerűség, az esemény ismerete, hozzá csatolt érzelmi töltet nélkül.

A Végjáték hemzseg az ilyen pillanatoktól: az eseményeket mesterkélt módon a kívánt irányba kormányozó és instant siratósból egyaránt. Mindenki sejtette, hogy itt bizony időutazás lesz, és hát lett, ezzel alapvetően nincs is semmi baj, de ilyen slendrián mód megvalósított időutazás-koncepciót én mainstream filmen minimum nagyon régen láttam; a Thanos elpusztításáért hozott áldozathozatal kivitelezése lusta és (minő meglepetés) nem kellően megalapozott, Marvel Kapitány szerepének csökkentése nemcsak kínosan átlátszó, de egyelőre még a karakter önálló filmjének létét is megalapozatlanná teszi, és hiába erős ötlet a történet főgonoszát kiiktatni már az első 15 percben, ha utána az írók látványosan nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy valahogy vissza is kellene őt integrálniuk a cselekménybe. Ami számukra ez ügyben komoly segítséget jelent, az nekem a fő bajom: a két Nebula memóriacelláival való machináció pont azon a kidolgozatlan szabályrendszeren alapul, amin az egész MCU léte nyugszik. Ebben a világban egyszerűen nincsenek szabályok, nincs következetesség. Hogy is lenne persze… Akkora ez az univerzum és annyiféle; van benne technológia és ősi mágia, űr és időutazás, emberi lépték és világok miriádjainak otthont adó végtelen, de még isteni birodalom is, ami megint a maga elképzelései szerint osztja meg a világot a világfa ágai mentén. Mindezt egyetlen koherens egészben összefogni nem rutinfeladat, hanem zseniért kiáltó írói teljesítmény.

Mindez azonban nem mentség arra, hogy a Végjátéknak némi utánagondolással tulajdonképp semmi értelme nincs. Annyi benne a lyuk, az inkonzisztencia, ami felett jótékonyan szemet kellene hunyni a film tényleges, zavartalan élvezetéhez, hogy a feladatba nekem újfent beletört a bicskám. Pedig annyi mindent csinál jól ez a film (vannak váratlan húzásai, humoros, jó a tempója, némely karakterpillanatával legendákat teremt), de amit meg rosszul, azt olyan nemtörődöm hanyagsággal, hogy az már-már az igénytelenség határait súrolja.

Elképedek, amikor a film forgatókönyvét dicsérő szavakat olvasom (van ilyenből bőven), mert ugyan nem gondolom, hogy a jó írás, vagy úgy általában a jó zsánerfilmek legfőbb és egyetlen ismérve a hézagmentes logika, a magyarázatok teljessége lenne, azt viszont hiszem, hogy egy cselekmény esetleges méretesebb lyukainak jó célt illik szolgálniuk. A minap gondolkodtam a Mission: Impossible legutóbbi, hatodik részén, ahol szintén bukkantam kevéssé megindokolt cselekményelemekre, de ott ezek mindegyike egy-egy kreatívan, iszonyat munkával és odaadással megvalósított akciószekvenciát szolgált, míg a Marvel mesemondói trehányságával legtöbbször csak a nézőben megindított pavlovi reflexeket hajszolja.